A feminizmus még nem végezte be a feladatát. Vannak viszont, akik már a férfijogokat pedzegetik, és azt mondják: együtt kellene nézni a két nem érdekeit. Bevallom, alkalmasint szoktam használni azt a szakkifejezést, hogy emancipunci. Még csak nem is feltétlenül vicceskedő hangvétellel. És van egy olyan gyanúm, hogy néha még a női egyenjogúságot semmi szín alatt meg nem kérdőjelező férfiaknak is kicsúszik a száján ilyesmi zárt ajtók mögött, mert amit túlzásba lehet vinni, azt szokás is eltúlozni. Most kell következnie a hosszas szabadkozásnak, hogy én természetesen támogatom a nők egyenjogúsági harcát, sőt fel tudok mutatni a felmenőim között legalább fél tucat szüfrazsettet, és Virginia Woolftól a Három adományt úgy tartom az éjjeli szekrényemen és úgy lapozgatom elalvás előtt, mint hívő keresztények a Bibliát. Különösebben nem szeretném azonban ezt eltúlozni, mert az ilyesmi már valahol önmagában azt sugalmazza, hogy az illetőnek nem egyértelmű és megkérdőjelezhetetlen, hogy az emberi jogok nemtől függetlenül mindenkit egyenlően megilletnek. Nekem meg az.
Majdnem leírtam az imént, hogy minden eltúlozható, de hát épp az a helyzet, hogy nem így van: az egyenjogúság például nem túlozható el. A jogok követelése, na az viszont már igen, legyen szó női, férfi vagy akármilyen más jogokról. És mint mondtam, sikerül is – jelen esetben például úgy, hogy a női jogokból női hatalom fabrikálódik a fejekben. Régi vesszőparipám például a girl power egyik nagyasszonyának ez a dala és klipje, amiben olyanokat énekel Geri Halliwell, hogy „treat him like a lady” (bánj a férfivel úgy, mint egy nővel), „who’s in control now?” (na most akkor ki irányít?), és hasonlók. Ez például nekem nagyon nem úgy tűnik, mint a feminizmus progresszív vonulatának egyik ékes példája. Lehet persze, hogy csak a humorérzék hiányzik belőlem, de ugyanezt a vádat kaptam akkor is, amikor otrombának tituláltam egy másik videót, amiben a zenészcsávók kezében meztelen csajok vannak hangszerek helyett, úgyhogy legalább konzekvensen vagyok faarcú. Nem mellesleg pedig nem vagyok egyedül, mert a témában nálam sokkal képzettebb embereknek is föltűnt már a dolog.
A leghíresebb sztori a témával kapcsolatban a „Boys are stupid, throw rocks at them” („A fiúk hülyék, dobáld meg őket kövekkel”) feliratú pólók körüli botrány. Felénk valószínűleg annyira nem ismert, de külföldön minden nagy magazin foglalkozott vele, miután egy, a férfijogok iránt elkötelezett rádiós műsorvezető, Glenn Sacks megpendítette, hogy elég durva nemi diszkrimináció egy kövek elől futó fiú karikatúrájával, és az idézett felirattal díszített ruhákat árulni. Ha jól emlékszem, a szöveggel egyszer még Avril Lavigne is viccelődött, és bár az ellenkampány hatására sok üzlet bevonta a polcairól a pólót, rajta kívül is sokan vannak, akik szerint az egész sztori fel lett fújva, mert ez tényleg csak egy poén volt. Hát, megnézném én magamnak, mikor tennének ki nagy áruházak mondjuk egy „Az asszony csak verve jó” vagy „A lyuk, az lyuk” feliratú trikót, és ki mondaná azt, hogy ugyan már, ez csak egy jó kis poén, mert bár a feminista mozgalom még messze nem érte el a céljait, az ilyesmit azért már szerencsére nagyjából sikerült száműzni a közbeszédből.
Van egy szociológus-politológus, Warren Farrell, aki nagyjából az egész életét ennek a témakörnek szentelte. Én iszom a szavait, mert az egész karrierje elég nagy bölcsességről és általános tiszteletről, jó értelemben vett, nemi disztingvációk nélküli, ugyanakkor a nemi különbségekkel kapcsolatban nagyon is tudatos emberszeretetről szól. Kiugrott feminista a figura, hosszú ideig a női jogok kérdésével foglalkozott, és férfiakat próbált rávezetni arra, hogy hogyan nyomja el a társadalom a legválogatottabb és legburkoltabb módokon a „gyengébbik” nemet, de aztán elkezdett a nők férfiak iránti haragjával, illetve azzal foglalkozni, hogy mennyi mindenben érzik úgy a férfiak, hogy félreértik őket. A feminizmus férfi-megfelelőjeként definiálható maszkulinista mozgalom egyik fő szószólója lett ezzel, de leginkább az egalitariánusok táborához sorolható, mert arra próbálja felhívni a figyelmet, hogy a női és férfi jogokért egyszerre, közösen kell fellépni, és a két kezdeményezés kéz a kézben kell, hogy járjon.
Művei, felszólalásai egyelőre minimum vitatottak, de a céljai nem alantasak. Megpróbálta például észérvekkel indokolni, hogy miért keresnek általában többet a férfiak, mint a nők (szerinte röviden azért, mert a férfiak eleve nagyobb jövedelmet akarnak, ezért többet is vállalnak, a nők viszont inkább a kiegyensúlyozott életvitelre törekednek), de nem az volt a célja, hogy bebizonyítsa: a jövedelmi egyenlőtlenségek igazságosak, hanem az, hogy kimutassa: van mit tanulnia egymástól a két nemnek. Alkalmasint a férfiaknak a nőktől többet is, mint a nőknek a férfiaktól. Érzelmi alapon ennek ellenére az egész elméletrendszerét nagyon könnyű betámadni a tapasztalataim szerint, de hát az előre gondolkodóknak mindig az a sorsa, hogy a többség hülyének nézi őket, legalábbis egy ideig. A legjobb példa erre ugye pont a feministák mozgalma. Én mindenesetre vele vagyok, mert épp annyira nem szeretnék egy olyan társadalomban élni, ahol a nők régi, valóban felróható sérelmeiket jogalapként használva felveszik a kesztyűt a férfiakkal szemben, mint egy olyanban, ahol mindent a férfiak irányítanak. A két nem közti általános béke persze valószínűleg a legkövérebb történelmi utópiák egyike, de próbálkozni mindig lehet, és ebben az ügyben szerintem most kivételesen még viszonylag korán jutott eszébe a megfelelő embereknek, hogy merre kellene továbblépdelni. Nem mellesleg pedig, ha sikerülne követni a tanácsait, emancipuncizni se lenne oka senkinek a világon. (Borsa)