1962. augusztus ötödikén, vasárnap hajnalban Jack Clemmons őrmester, a los angelesi rendőrség tagja talál rá a már halott (mások szerint még bizonyos életjeleket mutató) sztárra, annak brentwoodi lakásán. A boncolás (amelynek korrektségéről és következtetéseiről majd később ejtek pár szót) megállapította, hogy Marilyn Monroe (a továbbikban: MM) ereiben a klórhidrát és a Nembutal nevű barbiturát keverékének olyan koncentrációja volt jelen, amely nyolc (más források szerint tizenkét) embert is pikkapakk eltett volna láb alól. A megyei bíróság a felsorakoztatott bizonyítékokat elegendőnek találta ahhoz, hogy a szexistennő halálát pillanatnyi tudatzavarból eredő, „valószínűsíthető öngyilkosságnak” minősítse. Klasszikus nyomozást nem rendeltek el; mai magyar szóhasználattal élve “államigazgatási eljárás keretein belül és szabályai szerint” állapították meg a halál feltételezett okát. Oszt’ jónapot.
Ahogyan az ilyenkor lenni szokott, a nép hangja (emlékezzünk a színes fotókra az említett plebejus helyszíneken…) egészen más következtetést vont le az eseményekből. Az öngyilkossági szcenárió tarthatatlansága azzal kezdődik, hogy egy nappal a halál bekövetkezte előtt MM telefonon beszélt aktuális férjével, a baseball-sztár foglalkozású (és ugyancsak félisteni státuszú) amerikai hőssel, Joe DiMaggio-val és (legalábbis ennek utólagos beszámolója szerint) kiváló hangulatban volt; többek között beszámolt szakmai és magánéleti terveiről, hónapokra előretekintve.
A másik furcsaság, hogy a halálesetet bejelentő dr. Hyman Engelberg vészhelyzeti telefonhívását követően (Engelberg doktor MM menedzsere és péerese volt, aki a hírt Eunice Murray-től, MM házvezetőnőjétől kapta, aki rátalált a színésznőre) a rendőrségnek hat órára volt szüksége ahhoz, hogy kiérkezzen a helyszínre, noha a lakás és a legközelebbi rendőrörs közötti távolság alig haladta meg a négy kilométert. És mégsem egy nímandról volt szó, hanem Amerika egyik legismertebb celebjéről, filmsztárrról, hogy a többi tulajdonságáról most ne is tegyek említést.
A halottkémi vizsgálat során megállapították, hogy testén elszórva (főleg nyakán és végtagjain) számos (12-18 darab) olyan friss zúzódás és horzsolás volt látható, amelyek idegenkezűségre engedtek (volna) következtetni, de minimum egy igen viharos és friss szexuális együttlétre (hüvelykenetet nem rögzítettek, tehát közösülésre közvetlenül utaló nyom nem volt). Az emésztőrendszerből vett minták utólag titokzatos módon eltűntek (tán egy figyelmetlen laborasszisztens dobta ki őket a hűtőszekrényből), de a laborvizsgálatot végzők közül többen megesküdtek (később és persze név nélkül), hogy az ágy körül – mondhatni színpadias módon – szétszórt (és üres) altatós dobozok ellenére a gyomorban alig volt barbiturát.
MM nem volt kispályás versenyző (de ezt bárki megállapíthatja, akinek van szeme a nőies idomokhoz; azokkal a mellekkel és szájvonallal még ma is NB1-es esélyekkel indulhatna bármelyik fizetős szexpartner-keresőn, noha akkoriban a szilikon még csak ipari tömítőanyagként funkcionált). Köztudomású volt a Kennedy fivérekhez fűződő viszonya (az egyik Kennedy, az a bizonyos JFK az USA elnöke volt akkoriban, a másik pedig (Robert) az igazságügyi miniszter, aki az Államokban többek között az FBI feletti ellenőrzési és irányítási jogot is gyakorolja, mint miniszter és fő-államügyész egyszemélyben – csak mondom).
Ugyanakkor MM (aki egészen ifjúkorában állítólag még a pornóval is kacérkodott) nem arról volt híres, hogy egyidőben csak egyetlen (na jó: két) vasat tartott volna a tűzben: Frank Sinatrával ugyancsak lebonyolított jó pár (minden bizonnyal izgalmas és lendületes) menetet, de csillapíthatatlannak tűnő étvágyába belefértek még élsportolók, színészek, újságírók és a rendészeti, valamint a katonai szervezetek csúcsvezetői is – élni tudni kell, és MINDEN nő tudja, hogy a hivatásos állományú férfiak a legjobbak a… a párkapcsolatban.
Egy konteó-vonulat abszolút élethűen felvázolja azokat a randikat, amelyeket a Kennedy-fivérek bonyolítottak le MM-el, és változó kolléganőivel, de nem ám csak egyenként, hanem – hogy is mondjam – csoportosan. Mondhatni gruppen-módon.
Ezek a bulik főként még azelőtt következtek be (mondja a rosszindulatú teória), mielőtt JFK beköltözött volna a Fehér Házba. És MM nem vállalta volna soha a modell-szerepet egy, a hallgatagság és a diszkréció szobrát megmintázó képzőművészeti alkotáshoz. Már ha világos voltam.
Magukat a los angelesi rendőrséghez közel állóknak mondó források szerint (akik a körzeti telefonközpont adatait lekérték), élete utolsó 36 órájában MM számtalan hívást kapott egy titokzatos telefonszámról, amelyet utóbb a washingtoni DoJ (Department of Justice, Igazságügyi Minisztérium) központi székháza melletti egyik telefonfülkével azonosítottak.
Névtelenséget kérő szemtanúk a minisztert, Robert Kennedyt vélték többször látni a környéken augusztus negyedikén, amint orrba-szájba távbeszél a fülkéből, a dühtől vörös fejjel, ordítozva és gesztikulálva. Azt is rebesgették, Robert előzőleg azt ígérte MM-nek, hogy hamarosan el fog válni és feleségül fogja venni őt, amit hősnőnk csont nélkül elhitt (majdnem azt írtam: benyelt), elvégre az USA igazságügyi miniszterének ígérete hitelesnek tűnt.
No de térjünk vissza az augusztus ötödikén hajnalban jegyzőkönyvezett eseményekhez: A hajnali 4 óra 40-kor elsőként kiérkező mentőben (emlékeztető: hat órával a sürgősségi telefonos bejelentést követően) ott ült dr. Ralph Greenson is, aki MM pszichológusaként ténykedett az utolsó négy évben. Greenson doktor eleinte nem is igazán volt kíváncsi a testre, mondván: „láttam eleget, nem vagyok én újraélesztő specialista; ha meghalt, hát nyugodjék békében”.
James Hall mentőtiszt szerint Greenson ennek ellenére végül mégiscsak bement MM hálószobájába és mintegy 30 másodpercet egyedül töltött, mármint a test társaságában. Amikor kijött, tiszta verejték volt, keze reszketett és akadozva azt mondta: igen, halott, nincs mit tenni, vigyék el innen…
A nép gyilkosságot kiáltott és ötletei voltak számolatlanul… A potenciális emberölés okai között meg kell említenünk MM tartósabb kapcsolatát és egyik előző férjét, Arthur Miller amerikai írót, irodalmárt, esszéistát (A salemi boszorkányok, Az ügynök halála, Pillantás a hídról, hogy csak a legismertebb műveit említsem), aki évek óta szerepelt az FBI feketelistáján, mint kommunista-szimpatizáns, istentagadó, alkoholista, kábítószer-élvező és amúgy meg Amerika-ellenes felforgató egyén. Igaz ugyan, hogy ’61-ben elvált MM-től, de köztudomású volt, hogy egykori felesége továbbra is megtiszteli bizalmával, és biztosan szaftos sztorikat tudott volna mesélni a drámaírónak például JFK szexuális preferenciáiról. De az sem használt szegény MM-nek, hogy orrba-szájba híresztelte: 1962 tavaszán IGAZI kommunistákkal találkozott Mexikóban és hogy milyen jó fejek.
Joe DiMaggio, az utolsó férj teljesen kiakadt az eseményeken. Ő kezdte el híresztelni, hogy MM – életének utolsó napjaiban – elmesélte neki, hogy Robert Kennedy (az USA igazságügyi minisztere, csak emlékeztetőül mondom) legutóbbi légyottjuk alkalmával (nyílt házasságok már negyvenhat évvel ezelőtt is léteztek) egy, Fidel Castro elleni CIA-merénylet tervezetéről mesélt neki, közvetlenül az első orgazmus után, a második pezsgő alatt, valamint a harmadik kokainszippantás előtt. Még arra is kitért, hogy egy floridai gengsztervezért, bizonyos Sam Giancanát fogják felhasználni a merényletre, mert utólag így mindenki a szervezett bűnözésen belüli leszámolásra fog gyanakodni.
MM mostohagyermeke, ifjabbik Joe DiMaggio tíz évvel a haláleset után azt nyilatkozta újságíróknak, hogy 1962. augusztus 4-én délelőtt (vagyis mintegy 16 órával halála előtt) MM azt mondta neki, hogy „elege van az egészből”, és hogy „mindent nyilvánosságra fog hozni, a Kennedy-fivérektől kezdve egészen más, sokkal vaskosabb disznóságokig”. Ugyancsak ez a legény adott magyarázatot arra, hogy MM gyomrában miért nem találtak altatót. Szerinte a szervezett bűnözés akkoriban előszeretettel alkalmazta az altatós beöntéseket, vagyis az előzetesen elkábított isteni Marilyn (bármennyire is kiábrándító) a minden bizonnyal ugyancsak isteni végbelén keresztül kapta az elefántcsordának is elegendő Nembutált, amely aztán a bélbolyhokon keresztül rohamos gyorsasággal szívódott fel, de a gyomortartalomban nem mutatkozott.
Azt, hogy a Kennedy család patriarchája, Joe Kennedy politikai pályafutása hajnalán, a húszas-harmincas években igencsak szoros kapcsolatokat ápolt a floridai és a kaliforniai szervezett bűnözéssel, illetve ennek egyik fejével, Frank Costellóval, köztudomású, miként az is, hogy bármit megtett (volna?) ragyogó karriert befutott fiai érdekében. Amikor Robert a rendvédelem és az igazságügy első számú emberévé vált, mindezen családi örökség ellenére kemény kézzel lépett fel a Cosa Nostrával szemben, amit a keresztapák biztosan nem néztek jó szemmel (többek között figyelemmel arra a hathatós támogatásra, amivel – szintén állítólag – JFK 1960-as megválasztásához országszerte hozzájárultak).
Egy másik érdekes másodszereplő is felbukkan a színen: bizonyos Peter Lawford (aki JFK sógora volt), többször beszélt ’62 nyarán Greenson doktorral (MM pszichiáterével) arról, hogy szerinte MM-nek igencsak szüksége lenne nyugtatókra, és ezeket akár erőszakkal is be kell adni, ha a művésznő „nyugtalankodik és beteges fantazmagóriáinak nyilvánosságra hozataláról beszél”. Tény, hogy Eunice Murray-t (a házvezetőnőt) Greensonon keresztül Lawford ajánlotta MM-nek felvételre. Murray volt az, aki – a színésznő mozdulatlan testét látva – hívja Engelberget (jó, tudom, sok a név, de ez a konteók során mindig így lesz, sajnálom…), de egyetlen gesztust sem tesz, hogy esetleg elsősegélyben részesítse az akkor még (állítólag) hörgő és itt-ott meg-megránduló végtagú sztárt.
Az mindenesetre ennyi év távlatából is biztosra vehető, hogy J. Edgar Hoover (az FBI mindenható ura, itt a fenti képen baloldalt) pici szíve minden melegével gyűlölte a Kennedyeket és többször is kijelentette, hogy ilyen erkölcstelen, liberális és kicsapongó főnökei eddig soha nem voltak.
Ez a kinyilatkoztatás (Hoover magánéletének apró rezdüléseit ismerve, különös tekintettel a rózsaszínű otthonkák és a karcsú fiatalemberek iránti vonzalmára) első hallásra elég meredeknek tűnik, de Edgar nem volt az az ember, aki túlzottan megválogatta volna a szavait. Nos, öngyilkosság volt-e, vagy emberölés? Ha ez utóbbi, ki tette: a Kennedyek, a maffia, az FBI, az oroszok, a CIA, a kubaiak? Netalán egy rosszul elsült, és MM által sima figyelemfelhívásnak szánt ál-öngyilkossági kísérlet volt amint arra egy, 2007-ben nyilvánosságra hozott, de 1964 októberéből származó, akkor minősítettnek íródott FBI-jelentés utal? Tessék, lehet találgatni… (Konteo) – Marilyn Monroe-t csak verték a férifak - Marilyn Monroe leszbikus volt