A nőknek minden elfér a táskájában: telefontöltő, cipősarok-visszarakókészlet, pájszervas, füstölt lazacpástétom, váltásruha, elfér még egy táska és végső soron maga a nő is, hiszen ő a mindenségnek nem is akármilyen része. És abból adódóan, hogy a nőnek minden elfér a táskájában, a nő mindig keres valamit a táskájában. Legfőképpen talán magát keresi, hiszen mindenki – talán jómaga is – tudja, hogy kiismerhetetlen. Amikor először a kézfeje tűnik el, majd lassacskán a kecses felkarok, melyek után a csípő hullámmozgása tör utat az idegesen topogó lábaknak, egy pillanatra ő is, mi is megijedünk.
A nő teljes eltűnését egy robbanásnak kellene követnie, amely cafatokban repíti szét a nő táskájában létező világmindenséget az azon kívül létezőbe, teleszórva a galaxist rúzsdarabokkal és cipősarok-visszarakókészlettel. De nem ez történik. Mert a nő lassan visszaszivárog a valóságba. Nem oly szakaszosan, ahogy eltűnt, hanem úgy, mint egy filmtrükk. A következő kockán a nő mosolyog, mintha csak fantáziáltunk volna a pánikról, melyet feneketlen táskája keltett. És ebből is láthatjuk, hogy a nő folyamatosan átver minket. Átver a táskájával, a pánikkal, az eltűnéssel és a filmtrükkel.
Jaj nekünk, ha valamikor mi is nők táskájába tévedünk! Mert leleplezhetjük a titkot, amelytől már nem is lenne olyan titokzatos a nő. Vagy eltűnhetnénk a táskában, mint ahogy nőkben is elveszünk olykor, kik a mindenséget jelentik. De az is lehet, hogy nem találnánk ott semmi különöset, mert a táska csak akkor válik feneketlenné, ha női kéz érinti. Mi pedig, férfiak hordozzuk tovább kiszámítható bőröndeinket, hátizsákjainkat, akta- és válltáskáinkat, és néha találunk egy női kezet, aki belerakja a mindenséget, majd ő is elveszik benne.