Az jutott ma eszembe, hogy mennyire vártam az első mensruációmat, de csak azért, mert már minden barátnőm „nő” volt. Az anyám bizonyára mondta, hogy majd visszasírom a „nemnő” időszakot, erre ugyan nem emlékszem, de ez annyira rá vall, hogy kreáltam magamnak egy ilyen emlékrészletet most. Mindenesetre, 13 éves voltam, és piros pöttyös lett a bugyim. Én pedig felhívtam az apámat munka közben, hogy elújságoljam neki. Ó, te jó ég…

Mindez azért jött elő, mert egy napló-féle írásomban 6 évvel ezelőtt azt írtam, hogy irigykedem a húgomra, mert ő tampont használ, én pedig még nem merem elkezdeni -ekkor már legalább 4éve „felnőttem”. Viszont emlékszem, hogy amikor először bátorkodtam feldugni, -méghozzá egy Ákos koncert nyújtotta élmény kényelmesebbé tétele okán- elmeséltem az első telefonszex-partneremnek a tapasztalatokat. Hogy azt a pici vattát is mennyire nehéz és fájdalmas betuszkolni az értintetlen pinámba. (Felizgatta az a gondolat, hogy ennyire szűk vagyok. Amúgy.)

Tehát úgy tűnik, testemről szerzett tapasztalatimat mindig is fontosnak éreztem megosztani, erre remek példa a blogom is. Nem tudom, miért. Szeretem figyelni a reakcióimat, ahogy a világra válaszolnak a sejtjeim. Szeretem tudni mi történik bennem, velem. Ez nekem fontos, a testem fontos. Talán mégis szeretem a testem. Milyen abszurd gondolat…