Az elvont gondolkodás kedvelői gyakran azzal érvelnek a bordélyok legalizálása mellett, hogy egyes nők szerintük önként választják a pénzszerzés e formáját. Három éve én is képes voltam figyelmen kívül hagyni, hogy a prostitúciós ipar a valóságban döntően lánykereskedelmet, totálisan kiszolgáltatott és kihasznált, testi-lelki-anyagi szempontból kifosztott női létet jelent. Úgy véltem, az erőszakot kell csak üldözni, egyébként a szex is áru lehet.
Csakhogy pár szociológus és néhány tény meggyőzött: a testüktől való elidegenedés tehet képessé embereket válogatás nélküli (és így öröm nélküli!) szexuális aktusra, s ennek tipikus oka a gyermekkorban átélt erőszak feldolgozásának elmaradása. A szex nem munka, illetve, ami munka, az nem szex. Embertársunk méltóságát, személyes integritását vesszük semmibe, ha öröm nélküli szexuális aktusra bírjuk rá. Ezért a prostituáltat sértettnek tartja a jogérzékem, a klienst és a prostitúció szervezőit pedig jogsértőnek. Becsülöm a szerződés szabadságát, csak éppen úgy látom, legbenső emberi érzéseinknek és szenvedélyeinknek nincs pénzben kifejezhető értéke. Nem tartom humánusnak azt a társadalmat, ahol sérült, ráadásul rendszerint bántalmazott egyének intimszférájának megalázása „szolgáltatásnak” minősül, és még olcsóbb is, mint egy cipő.
A valóságos prostitúció szervesen összetartozik az erőszakkal, méghozzá a férfiak által lányok és nők ellen véghezvitt, sem alsó, sem felső korhatárt nem ismerő erőszakkal. Gyakran nem is áll másból, legfeljebb a férfiak még kereskednek is áldozataikkal. A prostitúció szabályozása körüli álszentségek legnagyobbika ennek a ténynek az elhallgatása.