A harisnya az egyik legtipikusabb fétistárgy. A fetisizmus rajongóit és imádóit azonban el kell különíteni egymástól: akinél a valódi – rettegett – partnert, az igazi kapcsolatot helyettesíti ez a ruhadarab, az fetisiszta, akit azonban csak felizgat, annak számára egyszerű szexuális segédeszköz. A legtöbbünkkel bizonyára előfordult már, hogy a gyantázás utáni túrórudi-pöttyös combokat takargatandó, vagy optikai vádlikarcsúsítás céljából magán felejtette a kis fekete nylont a szerelmeskedés idejére. Nem kell elvetemült lábfetisisztának lennünk ahhoz, hogy férfiként is belássuk: a csomagolás varázslat, amely azokkal a tulajdonságokkal ruházza fel a nőt, amelyekkel a közvélekedés szerint rendelkeznie illenék. Kifinomultsággal, légiességgel, bársonyossággal.

Amikor fétis
A ’80-as évek iránti retróláz beköszöntével a hangsúly a derék- és dekoltázstájékról ismét a lábak környékére vándorolt (lásd a combközépig érő lakkcsizmák, cicanadrágok és miniruhaként funkcionáló pulóverek divatját). A pszichoanalitikusok szerint a legősibb gyerekkori tapasztalatok közé tartozik a női láb, és az abban rejlő erotikus potenciál felfedezése – persze szigorúan az anyamell után. Ha a kisgyerek békaperspektívájára gondolunk, akkor az izgalmas felnőtt világ sokáig lábak erdeje csupán. Az anyához bújás az idegen világgal való első ismerkedéskor – például óvodába, iskolába érkezéskor – sokáig a „lábakhoz dörgölőzést”, az anya szoknyája mögé rejtőzést és az arc harisnyához tapasztását jelenti. Talán nem véletlen, hogy a „beteges” fétisimádók többnyire borzasztóan szégyellősek felnőtt korukban is: „Az interneten ismerkedtem meg egy férfivel, akivel később sohasem találkoztam – meséli egy 34 éves nő. – Sokáig cseteltünk, és a beszélgetéseink egyre erotikusabbakká váltak. Egyszer megkért arra, hogy ha nem volna ellenemre, küldjem el neki postán az egyik harisnyámat. Megtettem. Ettől valószínűleg felbátorodhatott, mert újabbakat és újabbakat követelt. Viccesnek tűnt, de amikor a harmadik randevúnkat mondta le, rádöbbentem, hogy én mint hús-vér nő voltaképp egyáltalán nem érdeklem.”
Épp ez volna a fétis lényege: a rész mágikus módon képes helyettesíteni az egészet. A valódi nő veszélyes, magába rejti a kielégíthetetlenség és a kudarc kockázatát, valamint a küzdelem elkerülhetetlenségét. A fétis ellenben megvéd a két ember közötti össze nem illés tapasztalatától, és az orgazmusért való „bajvívástól”. A maszturbáció által garantált, egyszerű kielégülést nyújt, még ha ennek vajmi kevés köze van is a szerelemben tapasztalható beteljesüléshez. A harisnyákhoz való vonzódásnak a gyerekkori gyökerek mellett további fontos vonása, hogy tompítja a lábakhoz fűződő nyers vagy agresszív asszociációkat: „Sosem értettem, hogy mások miért rajonganak a magas sarkú, tűhegyes orrú cipőkért – írja blogjában egy amerikai férfi. – Számomra ezek a tárgyak veszélyt jelentenek, kegyetlenek, ahogy egy csupasz női láb is inkább a durvaságot, a rúgást, vagy egyszerűen csak a földön járást, a hétköznapiságot testesíti meg. Visszereket, tyúkszemet, bőrkeményedést. A harisnya mindezt elrejti, és istennővé alakítja át a viselőjét!”

Amikor egyszerű vágyfokozó
A fetisisztákat a normál szexuális életet élőktől az különbözteti meg, hogy a vágy tárgya nélkül képtelenek a szex élvezetére. Egyeseknek elég, ha az áhított darab – jelen esetben a harisnya – pusztán kéznél van a másikkal való együttlétkor. Másoknak viszont a nő jelenléte is zavaró: ahhoz, hogy élvezni tudják a szexualitást, bőven elég a nejloncsoda és a fantázia világa. „Egy időben megijedtem, hogy beteg vagyok, és szexuálpszichológushoz fordultam – vallja be egy 43 éves férfi. – Nem tudtam anélkül szeretkezni a feleségemmel, hogy magán ne hagyta volna azokat a fehérneműszetteket, de különösen a harisnyáit, amik igazán szexivé varázsolták. A terapeuta segítségével rájöttem, hogy ez nem valamiféle perverzió jelentkezése volt nálam, hiszen a feleségem személye nélkül rá sem néztem ezekre a holmikra. Nem lopkodtam ki őket a fiókból, és bújtam el velük a fürdőszobába, mint a valóban patológiás pasasok.”
„Egyszerűen arról volt szó, hogy a párom borzasztóan konzervatív családban nevelkedett, és semmiféle újdonságra nem volt kapható – folytatja megkönnyebbülten a történetet. – Az egyetlen szokatlan dolog, amire nem mondott nemet, hogy amikor megleptem ezekkel a darabokkal, szívesen magán hagyta őket. Ő örült, hogy eltakarhatja a testét valamivel, én pedig izgatottá váltam, mert az általam ismert, igencsak prűd feleségem egyszerre erotikus sztriptízkirálynőnek tűnt. Megnyugodtam, hogy nem vagyok pszichiátriai eset, viszont hosszadalmas párterápiára volt szükségünk ahhoz, hogy felszabadultabban tudjuk élvezni a szexet mindketten.” Az idézett férfihez hasonlóan a legtöbben nem „betegek”: bár képesek akár frottírzokniba bújtatott, akár mezítlábas szerelmükkel is szeretkezni, azért a harisnyának ítélik az aranyérmet. Mert imádják, ahogyan a nő „földhözragadtságát” eloldja, és az „istennőség” mellett megajándékozza őket – a prostituáltak és pornószínésznők harisnyakötő-viseletéhez fűződő képzettársítások segítségével – a szexben örömét lelő, buja kéjhölgy imidzsével is.