Nálunk úgy volt, hogy zavart az a távolság, ami létrejött köztem és anyukám között, hogy nem lehettem vele őszinte, elsősorban ezért akartam megnyílni előtte. Már elmúltam húsz, mikor nagy nehezen, több mint négyévi küszködés, útkeresés után végre elfogadtam magam. Ezután négy hónap telt el, mire megtaláltam a módját, hogyan hozakodjak elő ezzel anyunak. Egyrészt az segített sokat, amikor rátaláltam a „Tudd, mire számíts!” c. anyagra, ami arról a folyamatról szól, ami a szülőknél ilyenkor általában végbemegy, másrészt találtam egy hosszú, igen tanulságos és közvetlen hangú interjút Nádasdy Ádámmal („Régens, gáláns, elefáns” címen).

A családból egyébként először a nagybátyámmal osztottam meg a dolgot e-mailben, mihelyt túljutottam rajta magamban, és ő is megerősített benne, hogy részéről semmi probléma, de valóban jó lenne ezt anyuval is megbeszélnem. Rendesen felkészültem: kifénymásoltam pár cikket a Másokból (pl. genetikai, szociológiai, pszichológiai, biológiai témában, amik a legjobbak voltak, lehetőleg ismert emberek megszólalásait, valamint vallási vonatkozásokat; egy bővebb gyűjteményben ezek is elérhetők az interneten), lényegében egy egységcsomagot állítottam össze, és a fenti két cikket is lemásoltam.

Egy este, amikor lehetőség nyílt a nyugodt beszélgetésre, mondtam neki, hogy találtam egy érdekes cikket, és kíváncsi lennék a véleményére. Odaadtam neki ezt az interjút, ő elolvasta, és elkezdtünk beszélgetni a melegvonatkozásairól. Mint később kiderült, látta rajtam egyrészt, hogy milyen sokat tudok a témáról, másrészt hogy milyen következetesen kiállok mellette; így fogott gyanút. Én bementem a szobámba, ő pedig egy idő múlva bekopogott: „nem arról van szó, hogy te is meleg vagy?” De, mondtam, igen. Nagyon megkönnyebbültem. Sokáig beszélgettünk még utána, hogy ez hogy volt, mit jelent nekem, hogyan éltem meg, mitől lehet vagy mitől nem, stb. Ő azonnal elfogadta, mert színházban dolgozik, de azért, mint később elmondta, időbe tellett neki, hogy teljesen feldolgozza (pl. hogy nem lesz tőlem unokája). Jó volt, hogy előkészítettem magamnak a háttéranyagokat, mert ezek révén rögtön megválaszolhatta magának a felmerülő kérdéseit, aggodalmait.

Aztán megegyeztünk, hogy apunak is tudnia kell róla, és ő másnap délelőtt el is mondta neki telefonon. Apu eleinte nagyon nem akarta elfogadni, mondván, hogy „képtelenség, ki van zárva, nem létezik”, még a második beszélgetésnél is, és ez köztünk egy jó ideig tabu volt. Nagyon nyomasztotta a dolog, és mint kiderült, indulatos kirohanásai is voltak, amikor nem voltam jelen. Aztán jött egy olyan szakasz, amikor időnként elkezdte nekem mesélni barátilag, milyen jó és izgalmas volt neki, mikor az én koromban lányokkal táncolt, stb., hogy kvázi átplántálja belém ezeket az érzéseket. Egy idő után persze rájött, hogy ez nem célravezető. Neki is odaadtam az anyunak előkészített anyagokat, meg egy könyvet („Most, hogy tudod”). Az is biztos segített, hogy megismerkedett egy nyíltan biszexuális közéleti személy lányával, és beszélgetett vele. (Apu élete egyébként abban az időben lett egyébként is kiegyensúlyozottabb; ennek is lehetett szerepe.) Végül ő hívott el engem egy melegtémájú darabra, amiről hallott. Azóta ez már nem jelent köztünk problémát, és alapvetően sokkal jobb a viszonyunk, mint régen (ez persze annak is köszönhető, hogy régóta külön élünk).

Anyuval később a „missziós” Natit is elhívtuk (ő egy meleg srác anyukája, aki szívesen békéltet melegek és szüleik között, ha megkérik rá), inkább csak az érdekesség kedvéért. Anyu a következő pár évben el is jött néhányszor Nati szülői klubjába a Flamingóba, ill. a melegfesztiválra, de egy idő után belefáradt, hogy ugyanazt a sztorit mesélje el hatszázadszor, úgyhogy elmaradt, de továbbra is ugyanúgy támogatja az egészet.

Anyu és apu már régóta nem voltak jóban, de abban nem volt köztük vita, hogy apai nagymamámnak semmilyen körülmények között nem szabad erről beszélni, mert óriási patáliát csapna, csúnyán befeketítené anyut, és a lehető legrosszabb színben híresztelné el a család összes többi tagjának. Ez a tulajdonság az ő szemében egyszerűen nem volt összeegyeztethető a tisztességes élettel. – A következő szilveszterkor melegbuliban voltam, és mikor újév után rákérdezett, hol töltöttem az ünnepet, nem mondtam meg neki. Az alábbi teóriákkal állt elő: 1. kurvával voltam, 2. drogosokkal voltam, 3. szektásokkal voltam, 4. melegek közt voltam. Kíváncsi voltam, melyiknek örülne ezek közül a legjobban vagy legkevésbé. A sorrend a következőképpen alakult (a leginkább tűrhetőtől a legrosszabbig): kurvával, szektásokkal, melegekkel, drogosokkal. Később azt mondta, még két másik lehetőség is felmerült benne, de ezeket már csak akkor mondja el, ha én is megmondom neki az igazat. Ennyiben maradtunk. Ettől fogva sem látogattam gyakrabban (pedig nagyon jókat főzött…), mert időnként rájött a faggatózás, és nem szerettem áltatni, alibi sztorikat gyártani. (Anyai nagyanyám szerencsére nem volt ilyen tolakodó típus, sőt amikor anyu egyszer általánosságban beszélt vele erről, nyitottan reagált.)

Nagyobb húgomnak a szülők előtti coming out után közel egy évvel, alig 16 éves korában mondta el anyu. Semmi gondja nem volt vele, csak azt vette rossz néven, hogy előbb nem mondtuk el neki. Egyszer, amikor eljött velem a Flamingóba, sok-sok élménnyel tért haza, és egy új barátot is szerzett. – Kisebbik húgom pár évvel fiatalabb volt (13-14 éves), amikor a gépemen valami nem neki szánt anyagra (képekre) bukkant. Anyutól érdeklődött, de ő csak visszakérdezett: „Miért, mi lenne, ha meleg lenne?” – hagyta, hogy érlelődjön benne a gondolat. Később tisztázták a dolgot, és ez a húgom is az ügy pártfogójává lépett elő.

Nagybátyám a feleségének is elmondta (minden vallásossága dacára elfogadta), anyukám pedig egy másik öccsét is beavatta (ő először egy „okos” könyvet ajánlott nekem, aztán elmagyaráztam neki, mennyi sok butaság van abban a könyvben), valamint húgaim keresztanyját (neki mint orvosnak ez egy percig sem okozott gondot). Anyu egy-két munkahelyi barátnőjével is megbeszélte a dolgot, és náluk sem volt gond. Jó pár év elteltével, amikor nagymamám öccse rákérdezett, mi a helyzet velem, neki is elmondta: ő egyet csodálkozott, aztán egy „ez van”-féle reakcióval tudomásul vette.

A család mindig a kritikusabb, mert az ember nem választhatja meg. Rajtuk kívül azonban a barátaim közül is tudtára adtam néhánynak. Egy lány és egy fiú az egyetemről merült fel: a lánnyal azóta is jóban vagyok, és a fiú is barátságos maradt velem, de elmondta, hogy ebből meg kéne szabadulnom. Egy másik egyetemista lány albérlő volt nálam egy ideig, és ő magától jött rá lassacskán. Egy napon odaadott nekem egy borítékba zárt papírt azzal, hogy ezeket a jeleket vette észre (amelyek valamilyen irányba mutatnak), de ne sértődjek meg, ha nem úgy van! Csak akkor volt szabad kinyitnom, mikor már nem voltam otthon. Mosolyogtam magamban: naná, hogy rátapintott a lényegre. Olyanok voltak köztük, hogy nincs barátnőm, de előszeretettel mesélek a volt fiú osztálytársaimról. Azóta is nagyon pozitívan áll hozzám és a témához, sőt nála is megfigyeltem, hogy sokkal jobban megnyílt felém. – A volt osztálytársaim közül tudtommal ketten szereztek tudomást rólam: egyiküknek én mondtam el, amikor érdeklődött felőlem, másikuk pedig rájött (egy levelezőlistás megnyilvánulásomból sejthette meg). Igaz, az osztálytalálkozón már nem tették föl nekem a „barátnő/feleség/család” kérdéseket…

Ha valaki ismerős rákérdez, mi a helyzet velem, és rendesnek, nyitottnak tűnik, akkor elmondom neki (főleg levélben). Ha úgy érzem, nincs köze hozzá, akkor viszont inkább nem kötöm az orrára. Igazából örülök, ha erről minél több ismerős körében szó esik, mert hiába a fesztivál, a könyvek, filmek, színdarabok: az embereket úgyis csak a személyes ismeretség révén lehet meggyőzni arról, hogy nem feltétlen perverz, elfajzott cukrosbácsik, hanem rendes, normális emberek vagyunk, akiken az égegyadta világon semmi furcsaság nincsen – épp olyanok vagyunk, mint bárki más.

 

 

 

 

Egy kis szexvid.