Ó micsoda veszedelmes, ólálkodó, alattomos kis ragadozók! és mégis milyen kellemesek! – vallja. Voltak és mindmáig is vannak lelkes hívei. Voltak és vannak, bár egyre kevesebben, akik indulatos ellenszenvvel, sőt gyűlölettel gondolnak rá. Indokolni is lehet a legellentétesebb értékeléseket, vélekedéseket Nietzsche filozófiájáról, noha számosan jó okkal tagadják azt is, hogy ez a nagy hatású író-költő egyáltalán filozófusnak tekinthető-e. Azt azonban tagadói, cáfolói, megvetoi se tagadhatják, hogy helye ott van a legjelentékenyebb német lírikusok között. És aki zenei hatású, látomásként szemléletes természetleíró verseit olvassa, vagy jó szavalótól hallja, annak eszébe se jut, hogy prózájából szinte árad az őrület, az embertelenség: a szeretet, részvét, erkölcs indulatos tagadása. Sokan a polgárság esküdt ellenségének mondották, ezt korábban még számos szocialista is elhitte. Kiderült azonban, hogy mindenfajta szocialista törekvést is gőgösen megvet. Később a német nacionalizmus szellemi előfutárának tartották, Hitlerék a maguk szentjének hirdették, mélyen eltagadva, hogy a németeket legalább úgy gyűlölte, mint a németek ellenségeit.

Ha tanait világnézetnek, politikai magatartásnak tekintjük, akkor talán legközelebb az anarchizmus azon szélsőséges ágához tartozónak vélhetnénk, amelyet a múlt században Turgenyev kifejezésével nihilizmusnak mondanak. És van egy műve — sokak szerint fő műve -, amely felületesen olvasva úgy fest, mintha egy filozófia és társadalomszemlélet rendszerét fejezné ki. Ám ha alaposan olvassuk, be kell látnunk, hogy semmit se fejez ki, de azt gyönyörű stílusban teszi. Ez az „Imigyen szóla Zarathusztra” című könyv. Ritmikus próza, átmenet vers és próza közt. Biblikus hangú kinyilatkoztatás, csak az nem derül ki, hogy minek a kinyilatkoztatása.
Gimnazista korában már kitűnt verseivel. Felváltva jövendölték, hogy nagy költő vagy nagy zeneszerző lesz. Egész életében nemcsak művészi színvonalon zongorázott, hanem jelentékeny zeneműveket komponált zongorára vagy zenekarra. Egyetemista éveiben feltűnt rendkívüli nyelvtudása. És még nem volt 25 éves, amikor a bázeli egyetemen a görög és latin irodalom-kultúra — a classica philologia — professzora lett. Első könyvéről, amely ebben az időben jelent meg, az volt a tudományos közvélemény, hogy a görög kultúra értelmezésének új korszaka kezdődik vele.

Költői, zenei, kultúrtörténeti kezdetei joggal nagy jövőre mutattak kilátást. Egy ifjúkori szerelmi kaland azonban vérbajt oltott belé. Nyilván elsősorban ezzel magyarázható minden, ami a következő esztendőkben történt egészségében is, stílusában is, elmeállapotában is. Ezért nem határozhatjuk meg a határt a jelentékeny tudós, a nagyszerű költő és az elmebeteg között. De az a tíz év, 1869-tol 1879-ig, amíg klasszikus nyelvészként gyakorló egyetemi tanár, még előtte van a megzavarodásnak. Ezekben az esztendőkben kultúrfilozófiai tanulmányai főleg a maga korának kulturális körülményeit vizsgálják. Legjelentékenyebb ekkori írásait a „Korszerűtlen elmélkedések” című kötetben gyűjti össze. Ezek közül a legjelentékenyebb a Schopenhauerról szóló érdekes és általában találó filozófusportré, amelyben a pesszimizmus ekkor már világszerte elismert bölcsét mint az emberiség tanítómesterét mutatja be. Az egész kötet az általános szellemi hanyatlásról szól. Eléggé meghökkentő az a megállapítása, hogy a dekadencia Szókratésszel kezdődött, aki az esztétikai értékelés helyére az etikai értékelést állította. Itt kezdődik el a mindvégig kísérő és kísértő véleménye, hogy erkölcs nem létezik, illetve a kisszerűek, a tömegemberek találmánya az értékes emberek megfékezésére, szellemi gúzsbakötésére. Betegsége tízévnyi tanársága után kezd testére-lelkére nehezedni. Előbb egy súlyos, fájdalmas szembántalommal kezdődik. Zavarja a beszédben is. Nyugdíjaztatja magát. Akkor és még sokáig a nyugdíjas állásokból 10 évi szolgálat után már nyugdíjba lehetett menni. Egyetemi tanári nyugdíjából és könyveinek tiszteletdíjából szerényen, de gondtalanul megélhetett. Könyvei pedig egyre sikeresebbek voltak. Azok is érdeklődve vásárolták, akik felháborodtak egyre indulatosabb vélekedései miatt. Már a „Korszerűtlen elmélkedések”-ben kialakítja lesújtó véleményét azokról, akiket „kultúrfiliszterek”-nek nevez. Ezek a művelt nyárspolgárok, akik megelégedetten veszik tudomásul a hatalom intézkedéseit, a megszokott, örökölt előítéleteket, a jogrendet és főleg az erkölcsöt. Az is kiderült ennek az évtizednek a könyveiből, hogy elutasítja a Bismarck formálta német császárságot porosz mintájú fegyelmével. Ezen az állásponton keresztül ellenszenves minden hatalom. Éppen ezért tűnt kezdetben harcosan haladónak. Különösen a Hohenzollern és a Habsburg világban minden ellenzéki olvasója, még a szocialisták is a maguk filozófusát kezdték látni benne. Így érthető, hogy nálunk Ady és a Nyugat első, nagy nemzedéke, főleg Babits és Juhász Gyula lelkesedik érte. Csak később, amikor Nietzsche mindent tagadása, főleg minden vallásnak a tagadása kiderül, hőkölnek vissza a katolikus hit és a keresztény erkölcs olyan jelentékeny képviselői, mint Babits és Juhász. — Ez a mindent tagadás azonban csak a nyugalomba menetel első évtizedében, a nyolcvanas években fejlődik ki egyre indulatosabb gondolataiban.

Nietzsche – Goethe és Heinrich Heine mellett – a német nyelv legnagyobb stilisztái közé tartozik. Nyelvhasználata a nehézkesség teljes hiányával jellemezhető. Ily módon Zarathustra nagy küldetésének és a nehézkedés szelleme ellen folytatott harcának beteljesítője. Mindenesetre az Így szólott Zarathustra Nietzsche különleges műve, amely néhány egyedülálló lírai részét tekintve csodálatra méltó, mégsem a könyv erélyes stílusa az oka, hogy Nietzschét a német nyelv legnagyobb stilisztái között tartjuk számon.
Mindazonáltal ha most a Zarathustra-könyvet állítom a középpontba, az nem annyira az 1881- es esztendő centenáriuma miatt van, mikor is Nietzsche a Silvaplana tónál az örök visszatérés tanításának ihletére lelt – mint ismeretes, erről az Ecce Homóban tudósított -, sokkal inkább arról van szó, hogy ez a könyv számomra régóta kihívást jelent. A csodálat és a szorongás között inkább megragadom a centenárium alkalmát, hogy megkíséreljem a számvetést. Ezenkívül nem vagyok sem Nietzsche-kutató, sem pedig olyan mély, sajátos pozícióval rendelkező gondolkodó, mint Heidegger, aki egy saját Nietzschét épített fel a maga számára. Azonban kortárs szemtanú vagyok, és nem azért, mert ugyanabban az évben (1900) születtem, amikor Nietzsche meghalt – ez aligha a legjobb mód valakivel ismeretséget kötni. Valami más történt. Mikor tizenhat éves lettem, apám megnyitotta előttem kis magánkönyvtárát. Vegyész volt, és könyvtárában nem akadt semmi különleges – olyan volt, mint a századelő művelt polgárságának átlagos könyvtára. „Most már elég idős vagy, és mindent elolvashatsz, amit itt találsz, de mindenesetre Nietzschének ezt a két könyvét (a Zarathustrát és a Túl jón és gonoszont) nem ajánlanám neked” – mondta. Természetesen ezek voltak az első könyvek, melyeket megragadtam. Ellentmondásos hatást gyakoroltak rám, és bizonyára ez az oka, hogy ellentétben generációm legtöbb tagjával, soha nem mentem keresztül egy úgynevezett Nietzsche-korszakon. Ez ekkor egyszerűen túl korai volt számomra, és messze fölülmúlta horizontomat.
Így alakult, hogy első valódi találkozásom Nietzschével tisztán akadémiai jel- legű volt. Marburgban történt, hogy Nicolai Hartmann, akire akkor Max Scheler gyakorolt erős hatást, szemináriumot tartott Nietzsche A hatalom akarása című művéről. Hartmann ekkor Nietzsche filozófiáját az értékek fenomenológiájához való hozzájárulásként fogta fel: ez számomra egy sápadt, akadémikusan szelíd Nietzsche volt. Ugyanakkor generációm számára a hozzáférés az Így szólott Zarathustrához egyáltalán nem volt könnyű. A mű stiláris közelsége Richard Wagner zenedrámájához és az új- és ótestamentum túlzó utánzata volt az, ami eltaszított minket Nietzsche Zarathustrájától. A magaménak érzett ifjú generáció ízlése, hasonlóan mai ízlésünkhöz, nagyon távol volt az uralkodó korstílustól. Az ifjúsági mozgalom volt az, ami értékeinket meghatározta, ezzel tiltakoztunk a városi kultúra és a polgári műveltség ellen; kiszabadulás az erdőbe vállra akasztott gitárokkal, hosszú séták, éjszakai tábortüzek – ez a közeg jellemezte generációmat. Az opera semmi sem volt a szemünkben, ahogy Richard Wagner sem jelentett semmit számunkra. Amit felfedeztünk magunknak, az a barokk muzsika, Heinrich Schütz és a flamand többszólamúság. De Nietzsche Wagner csodálója volt, és így még tovább tartott, míg évszázados figurájával összeütközésbe kerültem. Ebben fontos szerepet játszott híres költeményével Stefan George – aki sokat jelentett számomra – egy Nietzschének szentelt dicshimnusszal, ami egyúttal intésként hangzott:

„Későn jött, aki könyörögve mondta:
Ott már nincs út gleccserek s iszonyú
sasok fészkei közt, – most vissza kell
vonulni a szeretet gyűrűjébe …
S ha aztán a szigorú és meggyötört hang
himnuszként zeng kék égbe s ragyogó
zuhatagba, – sírjunk: óh, mért beszélt
ez az új lélek, mért nem énekelt!”

Vagyis Nietzschéhez kapcsolódó tanulmányaim meglehetősen ambivalens módon igéztek meg, és ez csak akkor vált igazán súlyossá, amikor a fasizmus brutálisan kezdett visszaélni személyével. Most, a század második felében valamiféle Nietzsche-reneszánsz tanúi vagyunk. Ennek okait nem könnyű megállapítani. Ami bizonyos, hogy Nietzsche a mai kor gondolkodó embere számára állandó kihívás. Számomra úgy tűnik, három ok miatt. Először is a végletek géniusza, radikális gondolat-kísérletező volt. Az újonnan eljövő filozófus alakját, aki nem igazságot, hanem merészséget hoz, maga is mint kísértőt mutatta be. Ezért Nietzsche bármiféle fogalmi analízise és integrálása a filozófia hagyományos összefüggéseibe rendkívül nehéz.
Másodszor nemcsak kísértésbe vivő gondolkodó, de öntudatos parodista is volt. A Zarathustra szövege változatos paródiák hosszú sorozata. Paródián azt a beszédmódot értjük, mely bevett megfogalmazásokat használ, majd átformálja azokat, gyakran szokatlan irányba továbbfejlesztve, gyakran ironikusan elferdítve eredeti jelentésüket. Mindenesetre a parodisztikus beszéd nem közvetlenül szól, inkább a célozgatást, a bevett jelentéstől való eltérést szolgálja.
Harmadrészt Nietzsche zseniális pszichológus, aki a felszínen keresztültörve észrevette a felszín mögött rejtőző és kimondatlan dolgokat, titkokat és a felismerhetetlent. Azt tanította, hogy a felületet, a felszínt maszkként kell értenünk. Tanítása hatalmas igézet, mely teljességgel magával ragad. Freud is sokat tanult Nietzschétől, legalábbis közvetve, Schopenhauer hatásán keresztül, aki jelentős előfutára volt. Összefoglalva azt kell mondanunk: Nietzsche semmilyen értelemben sem közönséges résztvevője a filozófia önmagával folytatott évezredes beszélgetésének.
Ezért Nietzsche személye a filozófia számára különleges kihívást jelent. Az első világháború és a főleg költők és irodalmárok által megfogalmazott egyik első recepció után Nietzschéről akadémiai vita vette kezdetét. Itt például Karl Löwith jól megalapozott és gondosan kimunkált kísérletére gondolok, mely az ugyanannak örök visszatérése és a hatalom akarása összeegyeztethetetlenségét kívánta kimutatni mint valamiféle, a modernitás csúcsán bekövetkezett összeomlást, mint egy lehetetlen visszatérési kísérletet a görögök kozmologikus gondolkodásmódjához, a nagy világévre vonatkozó tanításhoz, annak minden fatalisztikus következményével együtt. Ugyanakkor, a fasizmus kísérletére visszatérve, azt gondolom, hogy az brutális egyoldalúságával eliminálta az örök visszatérés tanításának egészét, akárcsak Nietzschét azzal, hogy a hatalom akarása felfedezőjeként, az élet dicsőítőjeként, a test nagy racionalistájaként, sőt fajmitológusként is bálványozta. Ebben a hangnemben írt Alfred Baeumler a nemzetiszocialista dogmatika egyik ideológiai előkészítője 1931-ben egy igen romantikus és széles körben elterjedt könyvben Nietzschéről. Sőt Karl Jaspers 1936-ban Nietzsche gondolkodásának jól megválogatott összegzését publikálta megelégedve azzal, hogy a legellentmondásosabb kijelentéseket egymás mellé állította, és az egzisztencialista felhasználás számára minden végletességével együtt hozzáférhetővé tette. Valójában, ahogy ezt már láttuk, Nietzschét valami folytonosan a végletesség felé űzte. Számára minden önmérséklettel és alkalmazkodással szemben a szellem egyetlen valódi erénye a „csapongó becsületesség”.
Az igazi filozófiai feladat, mely elé Nietzsche gondolkodása állít, az ugyanannak örök visszatérése és a hatalom akarása látszólagos összeegyeztethetetlenségének megoldása. Itt tűnik fel számomra Heidegger igazi érdeme, aki interpretációs gyakorlatának minden erőszakossága ellenére ebben az esetben lényegi betekintésre tett szert, és ez engem azon nyomban felvillanyozott. A két tanítás összetartozik, csak ugyanannak két aspektusát jelölik: a hatalom akarása nem valaminek az akarása, hanem önmagának, vagyis az akarásnak az akarása, míg a visszatérés gyűrűje a minden akaratot és választást, megfutamodást és reményt az őrület egy formájaként leleplező gondolat. Mindkét aspektus magába foglalja az értelemre irányuló kérdést mint az önmegszüntetés felé tartó mozgást. Heidegger ebben látta Nietzsche gondolkodásának végső eredményét, a kikerülhetetlen zsákutcát, melybe a nyugati gondolkodás egész tradíciója beszorult, és a létező létére vonatkozó görög kérdés végzetszerű kezdetét; a metafizikai kérdést. A szubjektivitás-gondolat és ennek vége a hatalom akarásában innentől fogva technikai beállítódású civilizációnk számára katasztrófaszerű végzetnek tűnik.
Időközben Heidegger pozícióját, mindenekelőtt Franciaországban, például Derrida és Deleuze támadták. Azzal érveltek, hogy Heidegger a lét értelmére vonatkozó kérdés firtatásakor egy eleve adott értelemben hitt, és ezzel a logosz prioritásán belül maradt. Ily módon egyáltalán nem lenne olyan radikális, mint Nietzsche, aki mindig ragaszkodott ahhoz, hogy az interpretáció nem az értelem felfedezése, hanem az ész félrevezetése; a hatalom akarása, teremtő átformálás. Ezért kellene magát a gondolatot a jelenlévő értelem sémájától és minden logocentrizmustól megszabadítani.
Nietzsche filozófiai jelentősége manapság sok szempontból vitatott. Talán néhányan azt gondolhatják, hogy a Colli és Montinari által összeállított új kiadás valamiféle döntést hozhat. S valóban igaz, hogy most első alkalommal ismerhetjük meg Nietzsche jegyzetfüzeteit megbízható formában és kronológiai rendben, és többé nem függünk a szerkesztéstől és a szelekciótól, amit Nietzsche nővére és minden későbbi szerkesztő a hátrahagyott jegyzetek átdolgozásakor elkövetett. Mindeközben naiv dolog azt hinni, hogy amióta az autentikus Nietzschét ismerjük, a korábbi interpretációk minden előfeltevésétől megszabadultunk. Ezt egy példával szeretném illusztrálni: Derrida egy új könyvében – Les épérons de Nietzsche – egy egész fejezetet szentelt Nietzsche egy rövid jegyzetének. A jegyzet így szól: „Megfeledkeztem az esernyőről.” Derrida erről a sorról egy elegáns esszét írt. Nietzsche talán valóban megfeledkezett az esernyőjéről. De ki tudja, talán tényleg valami jelentőségteljes dolog húzódik emögött? Akár így is lehet, mindenesetre a példa azt illusztrálja, hogy egy ily módon teljes kiadás kitűnő lehetőséget nyújt a lényeges dolgoknak a lényegtelenek közé rejtéséhez. Mindig szükségünk van valakire, aki az újnak utánamegy és ezt számunkra új fényben tünteti fel.
Ennek az új kiadásnak tényleges eredményeként csak azt rögzíthetjük, hogy A hatalom akarása vagy a hagyatékban bármi, aminek ez a címe, autentikus formában nem létezik.
Ezzel Nietzsche Így szólott Zarathustrája tagadhatatlanul visszakerült az értelmezés centrumába. Őszintén megvallva, ebből a műből bármi konceptuális tartalmat kihámozni nem könnyű feladat. Ez a félig-meddig poétikus könyv a mimézis és az imitáció műfajához tartozik. Irodalmi remekmű. Bizonyosan az sem helyes, ha a Zarathustrát Nietzschével, beszédeit pedig Nietzsche filozófiájával azonosítjuk. Mint minden poétikus szöveg esetében, itt is elsőrendű hermeneutikai feladat a tanítás és a cselekmény közötti összefüggés meghatározása. A problémát teljes tudatossággal kell birtokunkba venni: miképp konceptualizálja az a gondolkodó üzenetét, aki a fogalmi és költői beszédmód között ennyire megosztott.
Először is hermeneutikai különbséget kell tennünk a beszédek és a mondások, valamint az elbeszélő részek között. Ezek Nietzsche könyvének alkotóelemei. Zarathustra beszédei nem pusztán beszédek gyűjteményei, mint Gautama Buddha szónoklatai, hanem szövegek, melyeket egységes cselekmény fűz össze. Ez rögtön két különböző szempontú interpretációt foglal magában: egy szónokot, aki beszédét az előtte ülő hallgatóságnak tartja. Valakihez beszél, azaz különböző hallgatóságnak különböző módon beszél. Ezt Nietzsche nagyon nyomatékosan értésünkre adja a második rész zárószakaszában A megváltásról című beszédben.2 A beszélő által megszólított hallgatóság révén egy dialektikus szempont kerül be az értelmezésbe, ugyanis a megszólított kiegészítésre szorul, vagyis újra és újra fel kell tennünk a kérdést a magunk számára, hogy ezt a hallgatóságot miért pont így szólítja meg a beszélő. Ezzel szemben az interpretáció második szempontja az elbeszélés. Egy elbeszélés, az azt elbeszélő intencióival szemben meggyőző hitelességet igényel, még akkor is, ha ez egyszerűen csak a fikció költői érvényességére vonatkozik. Ennek rendkívül jelentős konceptuális következményei vannak. Első olvasatra a Zarathustra- könyvet mint új értéktáblákról szóló üzenetet ragadjuk meg, melyeket a régi, a keresztény értékekkel szemben állítottak fel. Ez bizonyosan nem téves olvasat, bár marad benne valami felületes, amikor szembeállítjuk a drámával, melynek történetét a könyv elmeséli.
Ezt a feladatot jelöltem meg a magam számára, nevezetesen rákérdezni a tanító Zarathustra tragédiájának jelentésére. Hogy Nietzsche rendkívül érzékeny moralista volt, azt senki sem tagadhatja. A megszokott morális értékekre a keresztény hagyományon keresztül gyakorolt kritika egy moralista kritikája, akinek legmélyebb szenvedélye a szégyen és a szégyen miatti szenvedés volt. Nem tudta elviselni a társadalmi és vallási intézményekre, valamint a közvéleményre egyaránt jellemző magabiztosságot és autoritatív önteltséget. Ez Nietzsche szövegeiben az emancipáció sajátosan ható dialektikáját eredményezte. Például azt mondja: „ajándékozni sokkal nehezebb mint ajándékot elfogadni”. Tehát a feladat a saját szégyen legyőzése, hogy mások számára így takarítsuk meg a szégyenkezést. Ez a példázat szinte csüggesztő módon illusztrálja, hogy mennyire nehéz az ilyesfajta túlérzékenységet legyőzni, és pontosan megérteni a cselekményt alkotó beszédek és szövegegységek egymásra következésének rendjét.
A megértés érdekében ezért különösen olyan részeket szeretnék kiemelni, melyek figyelmünket a könyv kompozíciójának egészére irányíthatják. Meg kell ismételnem, hogy a könyv stílusa nem mindenki, mindenesetre nem az én és generációm ízlése szerint való. Bár a mai németek számára még mindig oly nehezen érthető, hogy az ember minden különösebb belső fenntartás nélkül csodálhatja a beszédek retorikáját és szenvedélyességét. Ez a könyv nem csupán egy sikeres költemény, hanem egy gondolkodó zseniális produkciója, és éppen ezért a mű legjelentősebb hozadéka a kompozíciós szerkezet egésze. Ez nem pusztán a tanító beszédek külső burka vagy váza. Sokkal inkább annak tekinthető az elbeszélt cselekmény, amit a maga igazságában kell megfontolás tárgyává tennünk.
Természetesen ily módon csak válogatott szöveghelyek vizsgálata lehetséges. Az első beszéddel kezdem. Kihagyom az Elöljáró beszéd egészét, Zarathustra első feltűnését a város piacterén és kalandját a kötéltáncossal. Ezek ismert és gyakran tárgyalt ügyek. Hogy az első beszéddel kezdem, ez annak köszönhető, hogy ebben a konceptuális beszéd teljes paradoxonja kifejezésre jut. A három átváltozás a szellem és a szellem megjelenési formáinak története. A szellem mint teve, orosz- lán és gyermek jelenik meg. A teve a türelmet testesíti meg, aki minden nehézséget elvisel, és minden kötelességet magára vállal. A szellem mint teve azt mondja: „Kötelmed” (Du sollst.). A szellem oroszlán alakjában megőrzi szabadságát, és minden bölcsességet visszautasít. Képes „szent nemet” mondani, mert maga mondja: „akarom”. A harmadik átváltozás, mikor a szellem gyermekké lesz: ez a szellem ártatlansága, játékossága, az időérzék teljes hiánya, képesség az életnek a pillanatban való megélésére, és képesség a minden elszalasztott lehetőség után az azonnali vigasztalódásra. Zarathustra számára ez a szellem legmagasabb formája, és üzenetének igaz tartalma.
A probléma világos: mi módon lehetséges a gyermek ártatlanságát mint célt meghirdetni? Hogy képes az embert fölülmúló ember új tanításának hírhozója olyasvalaminek nekilátni, amit az ember egyáltalán nem akarhat? Ez a legmélyebb és az egész könyvön végighúzódó feszültség, ami az ártatlanság és közvetlenség, illetve ugyanannak az örök visszatérése között fennáll, számunkra a német idealizmus tragikus örökségeként ismerős: ez az újra-visszaállított, a közvetített közvetlenség paradoxonja. Egyúttal tehát Zarathustra minden beszéde hallgatás. Nietzsche maga mondja: „meg kell tanulnunk beszélni azért, hogy tényleg tudjunk hallgatni”. Ha valaki valamit mond, ezzel egyúttal mindig valamit eltitkol. Mikor valaki valamit mond, és valami mást, amit ugyanabban a pillanatban gondolni kellene, nem mond ki, mintha éppen ily módon kényszerítene a kimondottak mögé pillantani. Ekkor lepleződik le a cselekmény jelentése a mű egészére vonatkozóan. A cselekményben újra és újra ablak nyílik az igazsághoz való hoz- záférésre, ami Zarathustra minden beszédének alapját képezi, és ami magában a történetben, azaz Zarathustra alakjában és tragédiájában megjelenik számunkra. Megkíséreljük megérteni a jeleket, melyek erre a tragédiára utalnak.
Legelőbb nézzük meg az első rész végét! Hogy mindig a részek végére vagy elejére fordítok különös figyelmet, annak van bizonyos hermeneutikai jelentősége. Nietzsche négy részből álló művét úgy írta meg, hogy az első három részt viszonylag gyorsan elkészítette, míg a negyedik részt lényegesen később. Köztudomású, hogy Nietzsche a negyedik részt kezdetben nem tervezte. Ezzel szemben az első három rész egy jól átgondolt kompozíció. Ezért van az, hogy számunkra az első ablak az első rész végén nyílik, amikor Zarathustra első alkalommal vesz búcsút tanítványaitól. Beszédeivel tekintélyes hallgatóságra és sok odaadó követőre tett szert. Ezekkel osztja meg most figyelmeztetését: Meg kell szabadulnotok tanítóitoktól! Az embernek meg kell szabadítania magát a tekintélytől. Ugyanakkor az a mód, ahogy Zarathustra búcsút vesz barátaitól nyilvánvalóvá teszi, hogy utolsó szavait még nem mondta ki.
Találhatunk más vezérgondolatot is; például mikor A megváltásról című beszédben Zarathustra az akarattól követeli, hogy az tanítsa a bosszú szellemét: „Ki tanította meg vajon akarni visszafelé is?” Ez egy kulcsgondolat roppant elegáns formája. Az ezek után a púpossal folytatott beszélgetés még többet mutat meg ebből. A púpos Zarathustra szemére veti, hogy hozzá és a tömeghez másképp beszél mint tanítványaihoz, és mikor Zarathustra tiltakozik, azt mondja: „De miért beszél Zarathustra másképp a tanítványaihoz – mint magamagához?” Ez ugyancsak azt jelzi, hogy valami kimondatlan marad. Végül vegyük szemügyre A legcsendesebb óra módfelett drámai és izgalmas jelenetét! Itt Nietzsche Zarathustrája feltár valamit belső vívódásaiból, melyet önmagával és a csendes belső hanggal folytat, mely később figyelmezteti, hogy beszélnie kellene. Még mindig kitérően megszólítva önmagát mondja: „Ó, Zarathustra, érettek immár gyümölcseid, csak te nem vagy még érett gyümölcseidre!” Ily módon jól felkészít bennünket az egész mű kétségtelenül legfontosabb harmadik részére. Zarathustra itt az örök visszatérés tanítója, ami nyilvánvalóan nyomasztó teher. Tanítását minden szégyenkezés nélkül kell hirdetnie.
Ha a művet – Zarathustra összes beszédét beleértve – egy drámai cselekményként jelenítjük meg, valamennyire mentesítjük magunkat az értelmezéseknek attól a sorozatától, amely egy véget érni nem akaró biblikus antibiblikus prédikáció beszédgyűjteményeként kezeli a könyvet. Sőt ily módon olyan megközelítésre teszünk szert, mely nem kényszerít bennünket arra, hogy elfogadjuk a beszédek már messze „meghaladott” hitvallását, vagy arra, hogy azonosuljunk ezekkel. A 19. század második felének kérkedő és hazug, újnémet – és birodalmi – látszatkereszténységét jellemezte ez a hangnem, melyben Nietzsche, Richard Wagner csodálója és kihívója, a kereszténységgel szemben ellenbeszédét intonálta. Zarathustra beszédeinek ezt a vonatkozását most messze magunk mögött hagyhatjuk. Valójában Nietzsche a késő-klasszikus és késő-romantikus verselés bájának emancipálását, valamint az ótestamentum és Luther új orientációjú megközelítését tekintette legnagyobb érdemének. Bizonyos, hogy ez századunkban is követőkre talált, és hogy Nietzsche hatása poétikai stílusát tekintve – ellentétben az összehasonlíthatatlanul hajlékonyabb és impresszívebb nietzschei prózával – a szó legszigorúbb értelmében „meghaladottá” vált. Számunkra művészeti eszközeinek minden kétséget kizáró világossága többé már nem működik, akárcsak az asszonáncok és alliterációk, a szójátékok és célozgatások halmozása, valamint a kergetődző metaforák és variációik. Az ember az 1870-es évek historizmusának hamis pompájára gondol, még akkor is, ha eközben egyes fordulatok mélysége és csillogása újra és újra felfénylik. Immár az egész a múlté.
Ha ezen félig teleírt tábla helyett – amint azt Zarathustra magának meséli – a saját alászállását hirdető ember tragédiáját vesszük szemügyre, aki végzete felé mozog, és mindig újra visszaretten attól; akkor ez az egész történet egy új, a közvetlenségből, érthetőségből, egységességből és feszültségből származó jelenlétre tesz szert. Mindez a harmadik részben sűrűsödik, mely dühödten rohan a végzet, az alábukás felé. Az, hogy létezik egy negyedik rész, és még további részeknek is lenniük kellene, szó szerint más lapra tartozik. Mikor az Így szólott Zarathustra, a könyv mindenkinek és senkinek megjelent, az ember a harmadik könyv végét, különösen a Másik táncdalt és Az Igen és Ámen dalát mint az egész művet átható várakozás beteljesülését és feloldását olvasta. Ezt Nietzsche maga is hasonlóan gondolta, és a harmadik részt tekintette az igazi befejezésnek, amely tényleg drámai tetőpont. A rész az utolsó és legmagasabb magányosságba emelkedéssel kezdődik. Ezután elbeszélés következik a legmagányosabbról, aki igazából nem tud megszabadulni a nehézkedés szellemének nyomasztó súlyától, és csak álomszerűen suttog magával „örök dolgokról”, „minden dolog örök visszatéréséről”. Egyre „halkabban beszélek félve gondolataimtól és mögöttes gondolataimtól” – és csak egy másik álomban, mint egy rejtélyben tapasztalja meg önnön megszabadulását, a pásztor képében, aki az őt fojtogató kígyó fejét leharapja, és felszabadult nevetésben tör ki; de úgy, hogy Zarathustra maga csak vágyakozik egy ilyen nevetésre, a boldog órára, mikor alaptalan gondolata (abgründlicher Gedanke) – melynek még mindig nem jött el az ideje – felemelkedik. Mindez csupán az első jelenete a nagy délre való mindig tovahalogatódó várakozásnak. Az új táblákról szóló összes „beszéd” ebből a várakozásból és szorongásból ered. Hermeneutikai naivitás volna Zarathustra ezen beszédeit úgy hallgatni, mintha csak tanítványaihoz és önmagához intézné. Érdemes volna inkább úgy követni őket, mintha ezután közvetlenül nem a legmélyebb összeomlás, majd a legfokozatosabb felépülés következne – és akkor újra feltűnik a legalaptalanabb gondolat, mely mikor fenyegetően beszélni kezd, Zarathustrát undorba és önkívületbe taszítja. Figyelemre méltó, hogy a legsúlyosabb összeomlásról szóló fejezet címe – A lábadozó – erről semmit sem árul el, ellenben indirekt módon igazolja azt (az előzetes vázlatokban a beszéd eredeti címe A ráolvasás volt). Zarathustra lassú lábadozása alatt állataival folytatott beszélgetése két szempontból is kitüntetett: egyrészt az állatok azok, akik saját létükön keresztül előre mondják és előre éneklik az ugyanannak az örök visszatérését hirdető tanítást; ugyanakkor ők azok, akik Zarathustrát a további beszédben meggátolják, és éneklésre szólítják. Az állatok megelőzik, úgyszólván megjósolják Zarathustrát, mely jövendölésben ő saját lábadozására lel, ahogy ezt a következő beszéd, A nagy vágyakozásról megerősíti.
A harmadik rész valójában ezért ér véget énekléssel. Először is itt van a Másik táncdal, amely kötetlen metrikájú és nem különösebben megválogatott rímekből áll, és majdnem egy vásári énekmondó akcentusával szól. Ez kifejezetten a Másik táncdal, amely így utal vissza az első táncdalra (II. rész), a nehézkedés szelleméről szóló tánc- és gúnydalra, melyet Zarathustra a lányoknak énekelt. Ebben az első táncdalban Zarathustra bevallja az Élet iránti szerelmét, mely oly hatalmas, hogy ebben még saját Bölcsességét is elveszíti. „És megint csak úgy tűnt nékem, valami alapja-nincsbe süllyedek.” Teljesen nyilvánvaló, hogy Zarathustra Bölcsessége és az Élet között ugyanaz a feszültség mutatkozik, mint amelyik a Másik táncdalban a vadászat és az üldözés között tűnik fel. Igaz, hogy ez nem teljesen egyértelműen jut kifejezésre, mivel nyitott marad, hogy az Élet itt a kutyával azonos (aki hűségesen követi a vadászt), vagy maga a zerge (az üldözött vad). Ugyancsak kevéssé egyértelmű jelenet, mikor az Élet Zarathustra korbácsának taktusára táncolni és kiabálni kezd. Ez a táncdal, melyben minden bölcsességét meg kívánja énekelni, eltelve lelke „hatalmas vágyakozásával” a nagy megszabadító Lüaiosz, Bakkhosz és Dionüszosz után „kinek csak majdani énekek adhatnak nevet!”.
Ez még mindig az a dal, amelyet a lélek énekelni tanul, és nem a „beteljesülés”, maga a nagy dél: ez majd csak Zarathustra és az Élet között lezajlott újabb beszélgetés után következik be.
Újra felmerül, hogy a következő két rész, a Második táncdal 1-3. második és harmadik szakasza azt beszéli el, hogy a lélek, aki az örök visszatérést saját bölcsességeként ismeri fel, mintha most még csak tanulná énekelni dalát – amelyet végül valóban megtanult -, és nem hanyatlik újra vissza a tanításba, ahol Zarathustra még csak beszélt, miként ezt az Igen és Ámen dalában végül is megénekelte. Valóban ez a beteljesülés? Igazság szerint a Zarathustra és az Élet között lezajlott párbeszéd, ahogy erről maga Zarathustra is tudósít, messze a legmélyrehatóbb pont, mely új bölcsessége számára elérhető. A Táncdal túlságosan hangos volt: „a lárma megöli a gondolatot”. De az ember felteszi a kérdést magának: létezhet-e olyan dal, mely egy ilyen gondolat számára nem túl hangos? Ezen a ponton kezd körvonalazódni a Zarathustra-könyv filozófiai problematikája.
Végül is a lélek párbeszéde önmagával, a párbeszéd a Bölcsesség és az Élet között, melyet Zarathustra lelke vezérel, vajon nem rejt-e valami feloldhatatlan meghasonlottságot? Amennyiben a párbeszédet követjük, alig tudjuk ezt a következtetést elkerülni.
Az, hogy Zarathustra és az Élet jók egymáshoz – pontosabban Zarathustra igazat ad az Életnek túl jón és gonoszon -, nem zárja ki, hogy saját Bölcsessége és az Élet között feszült viszony uralkodik, féltékenység. Az életszeretet Zarathustra számára az Élet iránt érzett szerelme – egyúttal eltéphetetlen kötődés saját Bölcsességéhez, amely alaptalanságával és táncos könnyedségével felöleli az Élet egész dicshimnuszát. „Hogyha pedig bölcsességed megszökne tőled egyszer, ó! egykettőre megszökne tőled szerelmem is!”: „szerelmem is”: a kettő majdhogynem egy és ugyanaz.
De mégsem egészen ez az a pont, ahol Nietzsche és Zarathustrája problémái sűrűsödnek. Itt, úgy tűnik, az Élet bizalmas feddésben részesíti Zarathustrát. Az Élet körülpillant, majd halkan így szól: „Ó, Zarathustra, nem vagy elég hűséges hozzám! Igazából nem is szeretsz annyira, mint ahogy mondod; tudom, az jár a fejedben, hogy el akarsz hagyni hamarost.” Zarathustra tétovázva ugyan, de igent válaszol. Tétovázva, mert ő is – akárcsak az Élet maga – tudja, hogy semmi sem múlik el teljesen, és minden visszatér: az Élet tudja ezt, mert ő az örök visszatérés. Ellenben nincsen ember, aki ezt tudja: „Hiszen ezt nem tudja senki se.” És ezután az estébe révedve együtt sírnak. „Ámde jobban szerettem akkor az életet, mint minden bölcsességemet valaha is.”
Egy végtelenül kifinomult és varázslatos jelenet. De mit is jelent, hogy Zarathustra az Életet nemsokára el akarja hagyni? Mit jelent az, hogy ezt Zarathustra akarja? Az élet értelmére vonatkozó kétely volna ez, ami akkor fogja el, mikor az éjféli harang az idő múlására emlékezteti? Ezek szerint még mindig nem érett feladatára, hisz még mindig ugyanazt kérdezi, amit az első táncdal után: „Nem balgaság-e hát még mindig élni?” És hol marad itt Zarathustra Bölcsessége, kinek egykoron fülébe suttogott? Vagy talán itt tudja azt, amit senki sem tud, hogy ő maga sincs a tudás birtokában? És hogy nem adhatja fel a vágyakozást: „Fájsz? – Múlj! Ne félj!”, és az élet egészének láttán, az elmúlásra gondolva sem adhatja fel. Ez azonban nem azt jelenti, hogy el kívánja hagyni az Életet, hanem sokkal inkább azt, hogy Zarathustra annak a tudatában él, hogy el kell hagynia az Életet. Tudatában van a közelgő halálnak, az előtte álló végzetnek, és hogy az Élet számára, aki csak magát ismeri és az ugyanannak az örök visszatérését, ez hűtlenség.
Ily módon megérthetnénk, hogy miért sír együtt Zarathustra és az Élet, és hogy miért volt egykoron az Élet kedvesebb számára minden Bölcsességénél – egykoron, azaz a vallomásnak és az Élettel való utolsó egyetértésnek a pillanatában. Érthetnénk, hogy az Éji dal miért ér véget a tizenkettedik óraütéssel úgy, hogy utána egyetlen szó sem esik. Azt ellenben egyáltalán nem könnyű megérteni, hogy ezután miért Az Igen és Ámen dala következik. Az Igen és Ámen dala teljességgel a jelent célozza, és távol esik minden „egykorontól”. A beszéd mint jelen és nem mint „egykoron” ismert. Mindenesetre az embernek fel kell tennie a kérdést, hogy vajon ez az örökkévalóságról szóló himnusz, mellyel a harmadik rész zárul, önmagában nem kétértelmű-e, mikor arra kényszerül, hogy a visszatérés bölcsességéről énekeljen. Jövendőmondó szellemnek nevezi magát az énekes. Az egész mű záródarabja a refrénjeivel önmagát dalként feltüntető A hét pecsét című beszéd, melynek Zarathustra bölcsessége igazságát kell megpecsételnie. Ez azonban mégis csak egy jövendőmondó éneke marad, valakié, aki előre jelez, valakié, aki a gyűrűk gyűrűjére, az örök visszatérés gyűrűjére vágyik. A keletkezés ártatlansága, a gyermek ártatlansága az, ami „én vagyok”, aki Igent és Áment mondva egy másik eredet üzenetét hozza.
Ez vajon Zarathustrának az utolsó bölcsessége, melyben hitet tesz maga mellett, és igent mondást tanít mindenre, a legkisebb dolog, egy lehetséges igazság, egy zengő körének visszatértére, melyben minden „fölmagasló ember” egyesülhet?
A műhöz csak később hozzácsatolt negyedik rész erre keres választ. Talán Az alvajáró dalában, ahol „még egyszer” akar, és ezáltal az öröklétre szólít? Vajon Zarathustra nem ismeri fel a „fölmagasló embereknek” ebben a körénekben való egyesülését mint őrületet, és végső soron nem ezért csatlakozik a galambrajhoz és az oroszlánhoz?
Ugyancsak fontos lehet, hogy az Így szólott Zarathustra harmadik részének befejezését Nietzsche nem hagyta meg mint lezárást. Számos terve volt a folytatásra, melyek közül a negyedik részben anélkül valósított meg egyet, hogy ezt a hozzá legközelebb állókon kívül bárkivel is megosztotta volna. Összegezve: a negyedik rész a harmadik rész befejezésének autentikus értelmezése, annak minden kétértelműségével együtt, ami Nietzschéhez, akárcsak minden költőhöz, hozzátapad. Mert mi mást mondana az ember, hisz ez a befejezés pontosan úgy hangzik, mint valami valódi vég, mint egy félreérthetetlen alábukás. Zarathustra végül kimondja legalaptalanabb gondolatát, az örök visszatérésről, ami elől eddig mindig meghátrált, és amelyet Az Igen és Ámen dalában hétszer megpecsételt. Valóban léteztek tervek, melyekben Zarathustra meghal – nem valami öngyilkos gondolat következményeként, ami egyébként könnyen felmerülhetett volna. Ezzel szemben a kidolgozott negyedik rész inkább úgy hangzik, mint az utolsó eltévelyedés felülmúlása – az eltévelyedés a „fölmagasló emberek” iránt érzett részvét – és mint a „bölcsesség” diadalmasan magabiztos tanítójának útrakelése „gyermekeihez”.
Az újabb Nietzsche-kutatásban gyakori megállapítás, hogy késői alkotói korszakában – kezdve a Túl jón és rosszon című művel – a Zarathustra-könyv félig-meddig költői stílusától való elfordulás figyelhető meg, ami egyben ezen stílus kudarcának az elismerését is jelenti. Ebből a szempontból érthető Nietzsche nagy terve, tanításának szisztematikus bemutatása A hatalom akarása címmel, melynek vázlatai jegyzetfüzetét az elkövetkező időszakban teljességgel uralták.
Másfelől létezik manapság egy bizonyos egyetértés abban, hogy A hatalom akarása mindkét hátramaradt kötetét a Nietzsche-archívum védnöksége alatt komponálták és szerkesztették, azt a hamis benyomást keltve, mintha ez a filozófiai főmű alapjaiban már készen lett volna. Hogy ez nem így van, az Colli és Montinari új kritikai kiadásának köszönhetően minden kétségen felül áll. Igazság szerint a Nietzsche-archívum által A hatalom akarása címmel előállított „hátrahagyott” kötetek kompilációk, melyekbe részben korábbi anyagokat is beledolgoztak. Azt, hogy ez az egész egy teljességgel oda nem illő, konvencionális perspektívát ad elő, már régóta tudjuk; például mikor az ismeretelmélet címszó alatt az oly sokat idézett frázist veszi elő – „nem a tudomány győzelme, hanem a módszer győzelme a tudomány felett” -, mint ami jellemző a 19. századra. Valójában a tanításainak négy könyvben történő bemutatására vonatkozó cím és pontos tartalom egyaránt nem létezik. A hatalom akarása mellett rendelkezésünkre áll egy másik cím: Minden érték átértékelése. Leginkább az nem világos, hogy Nietzsche utolsó írásai, különösen Az Antikrisztus és a Bálványok alkonya részleges megvalósításai tervezett művének, vagy inkább kivonatai annak az általa eltervezett módon. A látszat az, mintha Nietzsche új kiadója, J. G. Naumann jócskán hozzájárult volna ahhoz, hogy utolsó alkotói éveiben írások sorozatával jelenjen meg, melyek mint dobütések egy hírt zengenek, majd Nietzsche szellemi összeomlásának végtelen ürességében elhalkulnak.
Egyébiránt általános a zavarodottság, amit A hatalom akarása és az Örök visszatérés egymás mellett alkalmazása az interpretátoroknak okozott, és ez a tapasztalat különösen Heidegger mélyreható kifejtéseiből világlik ki. Heidegger Nietzschét a totális létfelejtés extrém végpontjaként mutatta be, és gondolatait a metafizika felbomlásába való tragikus belebonyolódásként értette. Mi azonban nem tehetjük magunkévá a kínálkozó szokásos tendenciát, mely a Zarathustra-fázist leértékelte, sőt éppen az ellenkezőjét kell állítanunk: Zarathustra tragikusan viharos figurájában, amint igazságának bátorságára törekszik, alkalmas kifejeződésére lelhetünk annak az önellentmondásnak, mellyel az öntudat belebonyolódott modern reflexivitásának mágikus gyűrűjébe. Nietzsche ezt nem titkolta el maga elől: „új” hatalmas inspirációja, az ugyanannak az örök visszatérésére vonatkozó tanítás nyilvánvalóan ugyanebbe az önellentmondásba keveredett, és ez a Zarathustra harmadik részében folyvást jelen van. Zarathustra már a kapuban a törpével folytatott éjszakai sugdolózás alkalmával felteszi a kérdést magának, „hogy ez a pillanat maga után von minden eljövendő dolgokat? Tehát – saját magát is?”, és az állatok is azt állítják, hogy ezt Zarathustrának tudnia kellene: „mindörökké egyazon és ugyanegy életre térek vissza, a legnagyobb és a legkisebb dolgokban is, hogy minden dolgok örök visszatérését tanítsam újra”. A szünet nélkül felhalmozott munkajegyzetek – melyeknek a nagy elméleti főművet, A hatalom akarását vagy a Minden érték átértékelését kellett volna szolgálni – sok nagy fontosságú gondolat vázlatát tartalmazzák, mint például a szubjektum, az ismeret vagy az igazság fogalmára vonatkozó koncepciót, amely ezeket egy valódi létezés- és keletkezés-princípium A hatalom akarása teremtményeiként tüntet fel; és valójában éppen ez az, ami magába foglalja az egész teoretikus vállalkozás önfeloldását.
Nietzsche az ugyanannak örök visszatérésére vonatkozó tanítás érdekében, mielőtt az őrület éjszakájába süllyedt volna, egyenesen azt tervezte, hogy új természettudományi kurzusokat vesz fel Lipcsében. Ezt minden bizonnyal ennek az önellentmondásból származó paradoxonnak a tudatában tervezte, amibe mindazonáltal beletörődött, azaz minden „tudományt” tudatosan az élet szolgálatába állított. Nietzsche komolyan elfogadta, hogy bizonyos értelemben a fizikának bizonyítékokkal kellene szolgálnia, melyek igazolják tanítását. Éppen ezért lényeges, hogy az Örök visszatérés cím mellett elméleti művének tervei között a Nevelés és tenyésztés (Zucht und Züchtung) cím is szerepelt. Ez arra emlékeztet, mint amikor a Zarathustra-könyvben a gondolataiban bátorságra kapó Zarathustrát félbeszakítja egy valójában minden előzmény nélküli fejezet: A régi és új táblákról. Ezen a ponton a moralista diadalmaskodott.
Az utolsó pecséten túlra, ahogy ezt Zarathustra „tanításával” megpecsételi – „Dalolj! ne beszélj többé!” -, nem vezet út.
Ez a negyedik, később a szöveghez illesztett részben sem korlátozott, sem újra megidézett formában nem kerül elő. Amennyiben a résznek nem a művészi, kompozicionális részleteivel foglalkozunk, az itt ábrázolt események sorozata a drámai cselekmény hátterét tekintve világos. Zarathustra itt a fölmagasló emberekkel kapcsolatos tapasztalatain keresztül azt tanítja, hogy nem szabad eltévelyednie miattuk. Kutatása, kezdve a magas hegyen, a fölmagasló emberek meghívása és összegyűjtése barlangjában csupa szenvedő lényt eredményez: a jövendőmondót, akinek minden hiábavalóság; a királyokat, akik a legfensőbb embereket keresik; a szellemi lelkiismeret emberét; a varázslót, akinek hazug mivoltán Zarathustra keresztüllát, és aki maga is keresztüllát saját hazudós természetén; az öreg pápát; a legocsmányabb embert; az önkéntes koldust; a szabad szellemet és a vándort, aki Zarathustrát árnyékként követi – ők Zarathustrában mindannyian a nagy reménységet látják. Mint szenvedők a remény által élnek. Ez azonban azt jelenti, hogy még nem készek Zarathustra bölcsességére: igent mondani mindenre.
Ez lesz Zarathustra tapasztalata. Egyáltalán nem könnyű valóban szabaddá válni és minden elutasítás nélkül elfogadni a szenvedést, a rosszat, a fájdalmat és a korlátozottságot. De pontosan ez Zarathustra üzenete: megtanulni elfogadni: amor fati. Zarathustra végül megérti, hogy le kell győznie részvétét azon szenvedők iránt, kik a fensőbbet keresik. Ők nem képesek Zarathustrát követni. Az igent-mondók köréneke sikertelen. Ez Zarathustra számára egy jel, mikor is állatai, és nem csak a galambok, hanem az oroszlán is hozzásimulnak, és azt ajánlják, hogy bízzék magában, feladatában és munkájában. Ugyancsak jegyezzük meg, hogy a várakozás, mellyel Zarathustra a nagy délbe lép, gyermekeit illeti. „…közelben vannak gyermekeim”. Ez tehát nem az emberekre és nem a fölmagasló emberekre, hanem gyermekeire vonatkozik. A gyermek ártatlansága került megidézésre – Én vagyok. Ez azonban nem olyasvalami, ami az embernek kellhet, vagy amit az ember akarhat. Vajon ez a tragédia vége? Vagy nem sokkal inkább, csak azért is: sic incipit tragoedia?
Zarathustra drámája valójában szabaddá válása (Befreiung) az igent-mondásra. Drámája azonban nem annyira szenvedése valakinek, aki ismeri magát és mindenre igent mond, hanem olyan valaki története, aki még tanítani kívánja bölcsességét, és kudarcot vallott abban, hogy megfelelő, ehhez a bölcsességhez felnőtt embereket találjon. A tudás és az önfelajánlkozás között nincsen szembeállítás. A negyedik rész Zarathustrája, aki a fölmagasló emberekkel együtt szenved, és részvétet érez irántuk, ugyanaz a Zarathustra. Ő tudja, és egyúttal nem tudja azt, amit tud. Nietzsche teoretikus kísérlete, hogy a hatalom akarásának általános elve – amely az ugyanannak az örök visszatérésében csúcsosodott ki – Zarathustra üzenetéből fogalmilag igazolódjék, sohasem teljesült be egészen. De beteljesíthető-e ez valaha egyáltalán? Végül is a tudat és az öntudat radikális nietzschei kritikájában, amit az élet érdekében vállalt magára, és a hatalom akarása univerzális tanításának tervében fennmaradt a metafizika öröksége, ami – ahogy ezt Heidegger helyesen látta – minden lét uralmának a végébe, a technika dominanciájába torkollik. A tanító és a nevelő, a minden értéket átértékelő, akivé Zarathustra lenni kíván, végül azt kell hogy mondja lelkének: „Dalolj! ne beszélj többé!”
Mire céloz ez? Nyilvánvalóan arra, hogy mindent tekintetbe véve nincsen olyan beszéd, ahol teljességgel belátható a hatalom akarásának működése, és sor kerül minden igazság maszkjának – egyiknek a másik után – leleplezésére, és amelyben ez valaha véget ér. Ehelyett azt kell mondanunk, hogy minden akarás és vágyakozás szenvedés marad csupán, ami az akaromban (Ich will) és a kötelmedben (Du sollst) jut kifejezésre.
Sőt a szabad szellemeknek és a fölmagasló embereknek mind keresőknek és szenvedőknek kell maradniuk, ahol sohasem képesek levetni a nehézkedés szellemét. Ami mindezt felülmúlja, az a gyermek könnyedsége, derűs feledékenysége, időtlensége, nyitottsága a pillanat jelenvalóságára és játékossága. Olyan ez, mint az éneklés. Az éneklés jelenvalólét – (Gesang ist Dasein). Nem megjelölt lét, hanem olyan, amely minden jelentés leleplezésén és minden felfedezésen túlmegy, és itt teljesíti be magát. Itt nincs akarat, ami visszatartja azt, ami elmúlik, nincs a bosszú szelleme.
Felejthetetlen jelenet, amelyben Zarathustra – egykoron – kedvesebbnek tartotta az Életet minden Bölcsességénél. Ez a hűvös este szomorúsága, és leginkább a közeli elválás miatti elérzékenyülés: Együtt sírtak – panasz nélkül, könnyedén.

A szakítás mindennel legszemléletesebb a Wagner iránti érzelmek változásában. Kezdetben rajong Wagnerért, személyesen is jó barátok. A zenéhez szakszerűen is értő filozófus Wagner kezdetben botrányokat kiváltó, új hangvételű zenéjében a művészet egyik csúcsát látja, és láttatja a róla írt tanulmányokban. A Nibelung-tetralógiát a pogányság győzelmének tartja a keresztény világszemlélet és főleg a keresztény erkölcs fölött. Személyes sértésnek érzi, amikor előbb a „Mesterdalnokok”-ban a munkásemberek költészetértését és szépségkultuszát ünnepli. Ő egyre jobban megveti az átlagembert, a szolgalelkeket, élesen elkülöníti az úri morált, az erősek, az uralkodni tudók erkölcsét a szolgamoráltól, a gyöngék, a megalázkodók, az átlagemberek erkölcsétől. És lám, Wagner a céhmesterek és céhlegények ízlését ünnepli. Ez azonban csak a kezdet. Következik a wagneri életmű diadalmas befejezése, a „Parsifal”. Ez maga a zenévé varázsolt hódolat a keresztény misztérium előtt. Nietzsche indulatos tanulmányban szédelgésnek akarja bemutatni Wagner zenéjét. Ez pedig akkor, amikor a többséget még megbotránkoztatja Wagner egész életműve, azoknak is tetszik, akik nem tudják elfogadni a filozófus mindent tagadását, vagy ahogy ő mondja: „minden értékek átértékelésé”-t.

Ezt az egyetemi évtized utáni évtizedet hol Svájcban, hol Észak-Itáliában, legtöbbször egy Sils-Maria nevű alpesi üdülőhelyen töltötte. Idegzete egyre szembetűnőbben romlik. De tanulmányaiban és főleg hatásos aforizmáiban már egyértelműen tagad minden elfogadott értéket. A vallást hazugságnak hirdeti, az erkölcsöt a megalázás módszerének, a részvétet a megvetendő gyengeség jelének. Tagadja a létező államok szervezetét. Az uralomra termett erős, érzelmek nélküli embert várja. A gyöngéknek az a kötelessége, hogy szolgálják az erőseket. A jövőben ennek az erős, kíméletlen, uralkodásra termett embernek kell kifejlődnie. Ezt a várt uralkodó típust nevezi „felsőbbrendű ember”-nek (közismert német nevén „Übermensch”-nek). Sokkal később a Hitler uralma felé készülődő náci mozgalom a saját elődjének és előkészítőjének vallotta, saját prófétájaként tisztelte. Lukács György nemhiába mondta az egyre zavarodottabb filozófust a német fasizmus előkészítőjének. Persze abban Hitler ideológusai is, Lukács György is tévedett, hogy Nietzsche készítette elő a fasizmust és mindenekelőtt a német nácizmust. Ha Nietzsche sohasem él, és ha él, sohase gondol az Übermenschre és a Herrenmoral-ra, a történelem akkor is kialakítja a fasiszta rémuralmat. Nem ő volt az ok és nem Hitler az okozat, de az egyre zavarodottabb elme a XX. század készülődő káoszában megsejtette azt az egyik lehetőséget, amely azután a német történelemben megvalósult.
A filozófus végső művei egyre inkább tanúsítják a kitörőfélben fenyegető elmebajt. Önéletrajza, az „Ecce homo” ugyan felettébb izgalmas olvasmány, de az önimádat elképesztő illusztrációja. — Végső, már nagyon zavaros tanulmánya „A hatalom akarása” (közismert német formájában: „Wille zur Macht”). Ebben azt állítja, hogy az ember névre érdemes ember minden gondolata és minden cselekedete a hatalom megszerzését akarja elérni. Az ember lényege e hatalomra törekvés. Akiben ez nincs, az szolgaságra rendeltetett. — Itt azonban már nemcsak a gondolat őrült, hanem elmaradt az oly sokáig jellemző stílusművészet is. A fogalmazás is elmebetegségre vall. De idővel a náci elmélet ezt is a magáévá tette.
Ezután még tíz évig élt, de már nem volt. Elméje teljesen elborult. Nyugodalmas őrült volt, az elmegyógyintézetből is kiadták családjának. Gyászoló anyja, önfeláldozó nővére otthonában egy ablak elé állított széken ült. De már azt sem tudta, ki is ő.
Máig is vannak, akik a gondolkodás óriásai közt tartják nyilván, bár veszélyes, tévútra vezető gondolkodó. De éppen ezért kell ismerni és józanul megítélni. Közben azt sem szabad elfelejteni, hogy viszonylag egészséges ifjabb éveiben valóban nagy lírai költő volt.