Nem hagyományos ez a színház, hanem progresszív kabaré ez, de a legjobb fajtából. Értelmes, okos kabaré, amely szórakoztatva reagál nagyon fontos, húsbavágó kérdésekre. A Pelsőczy Réka rendezte Kicsi nyuszi hopp hopp című produkció kiindulópontja egy tinédzsergyilkosság, és a szcenírozott dokumentumdrámának induló előadásról először nem is gondoljuk, hogy nevetni lehet majd rajta. Pedig lehet, mert a legjobb értelemben vett görbe tükör, a felgyorsult-mediatizált társadalomban nevelkedett fiatalokat körülvevő magatartásminták okozta torz értékrendszer tükre. Érdemes megnézni, mielőtt a lefitymáló „ezek a mai fiatalok…” közhelyet aggasztjuk a tizenévesek tetteire.
Mert ezeknek a mai fiataloknak nem jelent igazából semmit, hogy megölik Mercit, a toplessmodell-lányt – a valódi történetben Dézi – aki velük autózik. Megölik, mert… hát éppen így esett. Nem is akarták. A lány szerint különben is a fiú volt, a fiú szerint a lány. Ők nem is tettek semmit, csak észrevették, hogy meg van halva. Pelsőczy a vallomásokat követően visszaforgatja az időt: a lány és a fiú ülnek a kocsiban a gyilkosság után, és megszólal Merci mobilja, saját csengőhangon persze. Menekülniük kell. Pénzt kell szerezniük – a legegyszerűbb, ha a lány beáll táncosnőnek, mulatóba, peepshow-ba, végül is mindegy. Saját tánc háromezer, kézzel kiverés hat, szopás kilenc, dugás tizenkettő. Gyors pénz, megéri. A test csak eszköz, a szex munka. De ha nincs pénz, van szerepjáték – minden szállodában másnak adják ki magukat: fiatal házasoknak, testvéreknek, turistáknak. Bejön. A média fölkapja Mercit, és fölkapja őket is. A menekülés kaland. Végre van mit érezni, végre van cél. Mit adtak föl ezért? A lődörgést, a McDonald’s-romantikát, a semmittevést, a nihilt. Egy ponton elbábozzák a Hófehérkét – az ő happy endjükben Merci-Hófehérke kinyiffan, a vadász és a mostoha legnagyobb gyönyörűségére.
Mit jelent az ő számukra a gyilkosság? Fel tudják-e fogni azt, hogy ez nem egy animációs film, amiben a feltámadás lehetséges, mint Kenny számára epizódról epizódra? Hogy az élet nem érzelmi panelek és cselekménysémák sorozata? Hogy a problémák nem oldhatók meg egyetlen jól kitalált mondattal? Miből gondolnák, hogy a tetteiknek következménye van, ha egy következmények nélküli világ öleli őket körbe? Csodálkozni való-e, hogy kommunikációs repertoárjuk nem terjed túl a gúny, csalás és érzéketlen vagdalkozás hármasán? Óriási nézettséggel jutalmazzuk az érzelmes zenei aláfestéssel ellátott, öncélúan könnyfakasztóvá montírozott személyes tragédiákat felvonultatott műsorokat, amelyek számára a tragédiára való rácuppanás oka nem együttérzés vagy társadalmi felelősség, hanem a magas reklámbevétel. Teljesítmény nélküli botrányhősöket nevezünk celebnek, dilettáns álművészekkel, ismeretlen hírességekkel van roskadásig pakolva a főműsoridő. Ez rendben van? És meglepődünk, ha a fiataloknak nincs értékrendszerük, életstratégiájuk, csak a buli, a bebaszás, a tudatlanul mindent elutasító verbális lázadás?
Még mielőtt félreértenénk: a Csémy Balázs és Réti Adrienn improvizációiból és ötleteiből összeálló montázs nem menti fel a gyilkosokat, sőt. Csak éppen megmutatja, hogy miért válhattak tökéletesen érzéketlenné, simulékonnyá, zavarttá ezek a fiatalok. Éppen hogy kitágítja a bűnösök körét, éreztetve: áttételesen az egész társadalom bűnrészes. A hiszékeny emberek, a mindenki által nézett, primitivitást sugárzó média, az értéknek hazudott felszín – mind egy irányba, a totális értékválság felé mutatnak. A szürreális road-movie forma remek keretet és megfelelő elvontságot biztosít ahhoz, hogy nyíltan, magabiztosan és következetesen épüljön föl a megrázó kép – és tényleg szörnyű, hogy ez nevetséges. Miért nem vesszük észre, hogy a kinevetés itt nem elég, és cselekedni kellene annak érdekében, hogy ne legyen a látott kép jellemző? Lehet, hogy nem lenne ennyire szórakoztató a világ, de talán jobb irányba menne. Hogy itt nagyon is konkrét dolgokról van szó, arról a széken található üzenet biztosít: „A történetben szereplő személyek, nevek és helyek kitaláltak, bárminemű azonosság a valósággal csak a véletlen műve.”
A rendezőn kívül a különösen érzékeny ritmusért Galambos Gábor dramaturgot, az önmagán túlmutató látványkoreográfiáért Bodor Johanna koreográfust, az előadás egyik csúcspontját jelentő Hófehérkéért Tengely Gábor bábrendezőt, a nagyon lázadó popipari zenetermék vaskos frankómondó karikatúra-dalszövegéért Máthé Zsoltot illeti külön elismerés. A rendkívüli figyelmet, gyors változtatásképességet, pontos reakciókat és sok arcot igénylő játékban szívvel és lélekkel van benne az előadás alapkoncepcióját is szállító két színész, Csémy Balázs (a kecskeméti Katona József Színház tagja) és Réti Adrienn (a Bárka társulatából). Mindkettejükön nagy felelősség, amit ők szívesen, sok munkát belefektetve viselnek, ennek köszönhetően új arcaik sejlenek fel. Dinamikusak és erősek, koncentráltan dolgoznak, időben váltanak, bár Rétinek ez rugalmasabban megy, s neki jut a „föle” is, az Erotika-kiállításon készített interjúban általa alakított, magának lelket hazudó árucikk természetes mesterkéltsége a paródiaműfaj egyik csúcsa.
A Kicsi nyuszi hopp hopp című előadással a modern, kortárs kabaré érkezett meg Budapestre, ami persze egyáltalán nem hasonlít arra, amit eddig kabaréként ismertünk. Viszont csak most, látva az előadást, eszmélünk föl, milyen hiány van belőle. És nem árt leszögezni azt sem, hogy ez a valódi kabaré egyúttal valódi színház is. Kritika Ugrai István.