„Az utcáról még felnéztem a kastélyszerű ház legfelső emeletére. Egy sötét alak figyelt az ablakból. Mikor a sarokra értem, meghallottam gyűlölettől fűtött, lefojtott kiáltását:

– Remélem a rohadt niggerjeid megerőszakolnak a metrón!

Hajnali háromkor ereszkedtem le a földalattiba. Igyekeztem legyőzni baljós hidegrázásomat, és közönyös képet vágni, de ilyenkor már ez sem segít. Azonnal kifogtam egy tunikás, pattanásos arcú férfit, aki tüntetően igézett szemeivel. Csak ketten voltunk a kocsiban. Nem volt hová elfordulnom, égetett a tekintete. Önvédelmi tanulmányaimból tudtam, hogy ilyenkor szigorúan tilos tetszhalottnak tettetnie magát az embernek. Felálltam, és hasító fejfájásomhoz képest határozott léptekkel megindultam egy másik kocsi felé, reméltem, ott találom a kocsikísérőt. A tunikás követett. Kocsikísérő sehol. Újra felálltam és az ellenkező irányba indultam. Majdnem egész úton le-föl mozogtam a metrón, aztán a megállómhoz közel leültem és már nem volt kedvem újra felállni, mikor a tunikás fürgén leült mellém, és köhögős, reszelős hangján beindította a szövegládáját.

– Volt egy álmom, Ó igen. Egy nőről, ó, igen. Te vagy az. Te vagy a leggyönyörűbb, legszexisebb nő, akit valaha láttam. Mondd, milyen származású vagy?
– Arab vagyok, nem látod?
– Te arab vagy?
– Ó, igen – mondtam, miközben kiszálltam a metrókocsiból, a fickóval szorosan a nyomomban.
– Vauuu! És én még azt hittem, én vagyok az arab – csóválta hitetlenkedve fejét.
– Furcsa az akcentusod, honnan jöttél?
– Magyarországról, és egyébként vallásomra nézve zen-buddhista vagyok – mondtam, és leléptem a mozgólépcsőről.
– Milyen dialektust beszéltek arrafele?
– Magyart. De ez nem egy dialektus, ez egy külön nyelv – felértünk az utcára, a tunikás még mindig szorosan rám tapadva követett.
– Hogyhogy nem egy dialektus? Egyetlen nyelv van, az angol, mindenki más az angol valamelyik dialektusát beszéli. Ezt konkrétan tudom, mert a lelki vezetőm elmagyarázta. A magyar tehát az angol egyik dialektusa.
– És a kínai? – A kapumban álltunk, épp a kulcsomat illesztettem a zárba. Be akart jönni velem a házba, de hevesen ellenkeztem.
– A kínai is az angol egyik dialektusa! Asszony, kezdesz az idegeimre menni. Te egy magányos, kószáló vadállat vagy az éjszakában, akit nekem a szárnyaim alá kell vennem. Úgy értem, a védelmembe kell vegyelek, és meg kell mutassam neked a szeretetet. És meg kell tisztítsam az elmédet a tisztátalan gondolataidtól. Törődnöm kell veled, és meg kell mutatnom a szeretetet. Úgy értem, az igaz szeretetet, ember. Te magányos és elveszett vagy a vadonban, és nekem meg kell mutassam neked a helyes utat, a helyes és igaz utat, amely a szereteten keresztül vezet…
Utolsó mondatai közben egyre hevesebben dulakodtunk a kapuban, mígnem felbőszülten, vadállati tekintettel letépte rólam az ingem. Szinte sikított a tiszta selyem. Ekkor érkezett segítségemre Bob, a fölöttem lakó hatalmas, fekete trombitásfiú, aki csengetésemre felébredt, kinézett ablakán, majd lecikázott a tűzlétrán, akár a villám. Egyetlen acélos mozdulattal lefejtette rólam a pasast, és kilökte kapun. A tunikás ököllel verte az ajtó üvegét, míg be nem tört. Arcát és kezét vér borította.

A trombitás levette trikóját és beburkolt vele. Elindultunk a liften felfelé.
– Haza akarok menni – zokogtam a sokktól cidrizve Bob mellkasába.
– Nem lehet – simogatta fejemet a hatalmas fekete trombitásfiú – a bolygó, ahonnan idelőttek minket, már ötmilliárd éve halott.”