A nőgyűlölő Rousseau

A legnagyobb májusi melegekben bukkanok a rég keresett könyvre (aki keres, talál). Paul Johnson Értelmiségiek című könyvéről beszélek, régen olvastam hasonlóan magvas, az értelmiségi klozet intimitásáig hatoló nagydolgozatot, különös tekintettel filozófusokra, költőkre, drámaírókra.
Rousseau miatt veszem meg, aki július másodikán hagyja el a földi árnyékvilágot 231 éve, de leesett állal elakadok Marx furunkulussal vert farkánál. Megtudhatom, amit soha máshonnan meg nem tudhatnék, hogy kerüli a tisztálkodást, és ahol felrakódik (a guano keményen, vastagon, mondja JA), ott tályogot és egyéb disznóságot szerkeszt a bőrre. A gatyafedte birtok ilyen, tudjuk. A tudás gyerekként rögzült, anyai nyakasok lengetése közepette. Ebből, hogy Marx tályogos farokkal harcolja a harcolandókat, kiderül, nem sokra becsüli az így összejött kölyköket (látjuk majd a SZU-ban, de itthon is, legfőbb érték az ember), pl. törvénytelen gyerekre is jut energiája, felnyomja a cselédlányt az eljövendő marxizmus és leninizmus nagyobb dicsőségére. A Tőkére vonatkozó Johnson-oldalak miatt annak is érdemes felkeresni a kötetet, akit a tályog irritál. De van itten szó az angol romantika nagyjáról (Shelley), aki szemet vetett a húgaira, Bertrand Russel rothadó fogairól, bűzlő leheletéről, Sartre retorikai készségéről, még magával beszélgetve is szónokol, na és persze a célszemély Rousseau-ról, aki az addigi legvéresebb és legkíméletlenebb forradalom ideológiai előkészítőjének számít. Johnson szerint a nagy francia Rousseau elviselhetetlen pióca fazon, kényszeres hazudozó, ami vélhetőleg így is van. Még egy mondat a könyvről: Johnson egyféle emberfajtát mutat be az értelmiségi ájer enyhén lila mezeiről, amely emberfajta könyökből, térdből és lábfejből áll, kímélet nélkül rúg szét bárkit, aki céljaiban akadályozza, miközben engesztelhetetlenül az emberiségért nyomja. A Johnson-merítés mintájára jó szórakozás behelyettesítettem ma élő csúcsmagyarokkal az Értelmiségiek alanyait.
Na tehát: Rousseau.
Amikor még olvastam, akkor őt is. Már nem tiszta, miért, milyen kötelezettségből. Egyszerre, hol párhuzamosan, hol egyikkel előzve a másikat, Kassák Egy ember életét, Musil Tulajdonságok nélküli emberét, és a Vallomásokat. Huszonévesen aligha érthettem sokat belőlük, de nyilván volt véleményem. Sőt. A sznobéria nagyhatalom. Ha értettem, ha tanultam belőle valamit, az Szávai János utószavának köszönhető. Aztán Rousseau viták, feminista és antifeminista viták jöttek, mentek, mintha nélkülük nem volna élet. Rousseau nem beszél mellé, amikor megfogalmazza, hogy a nő miért maradjon ki a közszférából. A nő, mondja Rousseau, természeténél fogva állandó fenyegetettséget jelent a társadalmi rendre nézve. Ha valami csoda folytán megnézhetné, mit művelnek a nők a magyar politikai életben, bólintana, lám, igazam volt. Azt sem hagyja le, hogy a nő képtelenek érzéseit, vágyait a ráció követelményeihez igazítani, mivel a nőből hiányoznak azon tulajdonságok, melyek a férfit képessé teszik politikai alkuk levezénylésére. A nő, mondja Rousseau, egyedüli hivatása a férje és az anyaság: „A nőnevelésnek a férfiak igényeit kell szolgálni. A nő arra született, hogy alávesse magát a férfiaknak.” Mielőtt bárki felháborodna, megjegyzem, Rousseau 1778-ban hal meg, 1790-ben változik az örökösödési törvény (fiú-, lányörökös egyenlően részesedik), 1792-ben engedélyezik a válást. És viszonyszámként nem árt tudni, hogy – még Mária Terézia alatt is – a Monarchiában a tiltott magzatelhajtást kétféleképpen bünteti a bíróság: fiúmagzat esetében négy, lányéban nyolc hét után tekinti gyilkosságnak. A fiúba egy hónappal korábban költözik a lélek. Rousseau, a modern nevelés atyja (Emil) gyermekeit lelencházba adja, nem kíván a nevelésükkel vesződni. A korban a lelencházak gyerekhalandósága óriási, gyaníthatja, mi történik a gyerekeivel. Voltaire tud valamit: “Tapossátok el a gyalázatost!” követeli.
Rousseau nem jár iskolába. Rousseau polihisztor, nem mellesleg öntörvényű zseni. Szentimentális regénye (Nouvelle Heloïse) a romantikus irodalom első fecskéje, önéletírásai a memoárirodalom máig olvasható csudái, gyereknevelésről írott könyve a pedagógiai irodalom fontos mérföldköve. Közben hűtlen, hálátlan szarkeverő, egymás ellen uszítja az őt jól eltartó arisztokratákat. Számít ez? Számít, ha nem mi vagyunk sem a gyerekei, sem a gyerekei anyja, nem mi a palánkon átvágott arisztokraták? A zseni nem mérhető hagyományos méterrúddal. Két eset közül választhatunk. Gyerekként agyon kell csapni, ha ez nem történik meg, duzzogva nyelhetjük mindent felülíró egoját.