Mit szólnál, ha az ismerkedés első pillanataiban egy pasi megdobálna almacsutkával? Buta véletlen, vagy a sors keze? Az alábbi fiatalember egy táska csatjának nyomával a fülén emlékezik vissza a röhögséges esetre.

„A sztori még a korai egyetemi időkből való, rákészülős és biztosra menős figurákkal próbálkoztam. Én fiú 18, ő nem is tudom pontosan, 18-20 éves lány, kár, hogy odáig nem jutottunk, hogy pl. a pontos adat kiderülhessen. Egy utcában laktunk, többször láttam a környéken, sokszor összefutottunk a buszon, megállóban, sarki non-stopban. Baromi jól nézett ki, iszonyat jól öltözködött, épp annyira kihívóan, hogy még ne legyen sok, és a kisugárzása is rendben volt, 10-es skálán 9-es vonzerő, na.
Engem sem kellett félteni sosem, de gyenge voltam a pillanat-jelenetekben. Inkább az összeismerkedős, összemelegedős vonalon utaztam, házibuliban, közös programokon dobtam be magam, a csaj közelébe keveredtem, ott ragadtam, és szépen kialakultak a dolgok. Az utcán ismerkedni teljesen más dolog, ott tényleg nincs idő gondolkodni, a helyzetek adják magukat, na persze ha tudsz élni velük. Mivel az összefutás rendszeres volt így arcról ismertük egymást, elkezdtem keresni az alkalmat, kezdeményezni kellett. Leginkább a reggeli találkozásra lehetett rákészülni, közel ugyanazon időben indult mindig, ezért az volt a terv, hogy úgy intézem akkor érjek a házuk elé, amikor ő épp kilép a kapun. Mivel nagyjából tudtam, hogy melyik busszal jár ezt nem volt nehéz belőni, kicsit kellett csak várakoznom két házzal arrébb, a kertbe beláttam, volt időm jókor érkezni. Többször is próbálkoztam, nem jött össze elsőre a tökéletes időzítés, vagy én maradtam le róla, vagy ő nem akart az égnek sem elindulni időben, de kb. egy hét kellett, hogy meglegyen az alkalom. Kapun kilép, épp melléér, és elővettem a legsármosabb jó reggeltemet, mint ha csak rá vártam volna. Idegességemben egy almát majszoltam, de nem jött ki rosszul, sőt, ettől tűntem csak igazán lazának, nyugodtank. Észre sem vette, hogy azt játszom, hogy csak most érkeztem, azt hitte annyira frankó vagyok, hogy bevállaltam, hogy megvárom őt és úgy teszek, mint ha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Jól alakultak a dolgok. A nyugodtság látszata mellett a vesztemet is a hülye alma okozta egyébként. Elindultunk, magyaráztam neki mindenről, ilyenkor ez már sosem probléma – sőt, kérdezni kell sokat, mert az erőt sugároz, meg érdeklődést mutat, és ráadásul neki kell keresnie a szavakat, nem nekem -, megálltunk egy ház előtt, tovább magyaráztam, közben meg egy laza lendítéssel magam mögé vágtam az almacsutkát, be egyenesen egy kertbe. A dobás íves volt, annyi biztos, és alapvetően nem is mögém, hanem a kerítésen belül álló fát találtam el vele, a lombjaiba ment. Fostam a szavakat. A csutka közben úgy bucskázott visszafelé az ágakon, mint ahogy a macska ördögi áttételes egérnyíró masináinak lépései – amikor a sajt elvétele meghúz egy zsineget, az meg elindít egy golyót a lejtőn, ami beleesik egy vödörbe… és végül zuhan a 10 tonna -, szóval ahogy ezek következnek egymásra a Tom és Jerryben. A durva az volt, hogy eltelt vagy fél perc, míg a csutka az eldobás után a fejére esett. Sajnos közös utunknak még túlzottan az elején jártunk ahhoz, hogy jól oldjuk meg a helyzetet. Egyébként ő sem reagált igazán jól, sőt, lehet, hogy épp idejében mutatta ki a foga fehérjét. :) Konkrétan fejbevágott a táskájával, jó nagy csattja volt, vörös is lett a fülem, mint állat. Ezt követően kerültem a találkozást, szerencsére legalább két útvonalon közlekedhettem gond nélkül, elmúlt a varázs. És gazdagabb lettem egy buliban mesélhető baleksággal. Almát randira azóta nem hordok. Sziasztok.”