Lecsendesült és intenzív napjaim vannak, folyton a tündér és a kurva kettősét próbálom összhangba hozni magamban, ami most már újabb szereppel bővül, a „hogyan próbáljam meg a férfiak kivetítési vágyát irányomban megsemmisíteni és tudatosítani, hogy nem akarok nekik megfelelni”-szerepkörrel. A hétvégén egy esemény rádöbbentett, hogy amíg megfélemlíthető vagyok akár csak egy férfi által is csupán azért, mert nő vagyok, addig igenis nagyon kell a feminizmus. Maga a történet velem esett meg és nem érdemes a leírásra, bőven elég ez a tanulság.
A szexben csak az szomorít el, hogy nincs elég időnk és terünk egymásra és egymásnak. Hogy van egy részem, ami igencsak erős szexualitással bír és hogy nem adhatok neki mindenféle külső körülmény miatt elegendő játékteret. Folyton parázslik bennem valami, mindent szívok be, könyveket, képeket, zenéket, mindenre reflektálok, a szexben pedig vagy harapok, vagy hagyom magam és passzív vagyok. Sok mindenre vágyom, például a gyertyára, amit a hideg közeledtével megkívántam, hogy érezhessem magamon a forró cseppjeit, a viaszt, érdekel a testfestés, keresgélek a lehetőségek között, hogy milyen anyaggal tudnék a pasim testére mintákat, szavakat rajzolni, átrajzolni és kiemelni a teste vonalait, ahogy elbűvölődök a teste alatt futó idegpályáktól és erektől, amik a tömény vágyat szállítják a testében.Nem csoda, hogy ekkora vámpírkultuszt élünk, nagyon izgató dolog arra gondolni, hogy legszívesebben belőle táplálkoznék, de nem tehetem, illetve ahogy a vágggyal kell jóllakni-filozófiája tovább és tovább növeli a kielégülés mohóságát. Mostanában vagy kezesbárány vagyok, vagy picit agresszív. Szeretek harapni, a fenekére csapni, megmarkolni a szőrét, egyébként meg a nyelvem szinte külön életet élve kalandozik rajta, van, hogy ellenállhatatlan vágyat érzek arra, hogy az orrába nyaljak. A születésnapomon azon gondolkodtam, hogyha a létezésem indokolja az Ő létezését, már nem hiába születtem meg. Egyébként meg tényleg ott tartok, hogy senki sem jobb nála. Nem direkt csinálom, de minden férfiból csak arra a következtetésre jutok, hogy Ő a legjobb. A többiekkel jót szórakozok (és néha tudok dühöngeni is), bár ezt ők a legtöbbször rosszul értelmezett hiúságuk okán nem veszik észre.
Jó lenne egy közös tér, amit belakhatunk, napokon át tartó szeretkezésekről álmodozom, ahol van idő nagyon-nagyon hosszú előjátékra, ahol van idő a testemre, mert mostanában (és közös tér és idő hiányában) nem nagyon tudjuk a szex módját megadni. Lehet, hogy most szimplán csak magammal kéne foglalkoznom, a saját idegszálaimmal kacérkodni és játszani. És kevésbé öntudatosabb lenni, mert mostanában kifejezetten élvezem, hogy nem akarok férfiaknak megfelelni, pedig ők annyira hozzá vannak szokva ahhoz, hogy a nők tetszeni akarnak nekik. A nő valóban szolgálni akar, ha rá méltó embert talál, nem pedig ha elvárják tőle és beletunkolják a fejét abba, hogy meghunyászkodjon a férfinem előtt. De csak egy friss tapasztalat miatt beszélek ilyen keserűen, amúgy érdekes, hogy pont egy általam szeretett Férfi szolgálása ébresztett rá a jófajta női öntudatra. Ez a kép is erről szól, csak bele kell ülni a székbe, a nő már a láthatatlan Urára van ráformálva-egyszerre izgató és öntudatébresztő.
Nem mellesleg a bécsi kirándulás nagyon jó volt, élveztem a kiállításokat. Leibovitz fotóit nagyban látni, a fitó textúrájába olvadni és szinte eggyéválni a fotón szereplő ember pórusaival, rezdülésével-nagyon felemelő volt. Elöntött az érzelmek kavalkádja és úgy jöttem ki a kiállításáról, hogy az élet gyönyörű. Demi Moore várandós hasán a férje erős keze, amint óvón öleli és közben szív alakot is formáz vele; a táncos erős és elgyötört lába közelről, ahogy szinte éreztem azt az erőt,amivel egy kecses mozdulat ropogva és fájdalmak árán létrejön, talán ezek voltak a kedvenc képeim. Az élet gyönyörűségét bizonyították azok a képek is, amiken párhuzamosan épül le a rákos Susan Sontag, miközben Leibovitz életet ad gyermekeinek-szívszorítóak. A babáiról készült képeken pedig kifejezetten örültem annak, hogy megadja a kisbabáknak járó méltóságot ahhoz, hogy ne valami cuki érzelgős ábrázolásmóddal mutassa be őket. A Gender Check pedig azért tetszett, mert nagyon haladó és provokatív volt. Újra ráébredtem, hogy a férfiakon a sor, hogy felülvizsgálják jelenlegi nemi szerepeiket, de őket leszámítva is tanulságos volt, mennyire nem tudunk mit kezdeni mi nők és mi, férfiak azzal, hogy egydimenziós, fekete vagy fehér viselkedésmintára épülő testet kaptunk, benne azonban soknemű lélekkel, miközben a társadalmunk leosztja ránk a maga sztereotípiáit. A magamfajta reflexív embernek felüdülés volt végre sémáktól mentes ábrázolásmódokat befogadni, szeretem, ha a véleményalkotásban és a befogadásban van játékterem. Értendő ez most a szexualitásomra is.
A legutóbbi bejegyzésem óta pedig megkörnyékeznek a gyerekek. Időnként azon kapom magam, hogy érzem magam a környezetemben lévő gyerekek által figyelve, mintha tudnák mennyire sokat foglalkozom mostanában a gyerekvárással. Mélyen néznek a szemembe, sokáig,vagy mosolyognak rám. Ők mindent tudnak.