A következő sztoriban a férfias gyávaságra találunk példát. A pasi csak hiteget egy lányt, és a kavarás, a titkolózás csak ront a helyzeten. Ha egy férfi nem tud megoldani valamit, vagy túl sokat akar, az egyetlen megoldás a közös párbeszéd. Ami ezúttal ismét elmaradt, és fájdalmas véget szült…

„14 éves voltam, mikor megismertem Tamást, 8 évvel volt idősebb nálam. Egy társaságba jártunk, és nagyon megtetszettünk egymásnak. Folyamatosan udvarolt nekem, szinte ittam minden szavát. Én kicsi voltam és naiv…ő a csillagokat ígérte nekem, én elhittem…Volt, hogy kettesbe találkoztunk, és mondta, hogy fontosat szeretne kérdezni. Megkérdezte, hogy nem lennék-e a barátnője. Két hétre rá, már egy pár voltunk, boldog voltam, mert végre volt valaki, akit szerethetek, titokban…Sosem értettem, miért nem mehetünk el kettesbe sehova, miért nem foghatja a kezem az utcán, miért nem érhetek hozzá, csókolhatom meg…még a barátaimnak sem mondhatom el, hogy van köztünk valami… Ha találkozunk, akkor vagy nála (egyedül élt),vagy a pincébe, vagy csak akkor, mikor már sötét volt… Soha nem értettem, de nem is kérdeztem tőle, hogy miért….én csak csendben szerettem, és elhittem neki minden mesét: „majd ha elmúlok 18 akkor majd mindenki megtudhatja” – mondta mindig.
Fél évre rá, kb. elhatároztuk, hogy végre egymáséi leszünk, végre szeretkezünk, először…igen, megtörtént az első…nagyon boldog voltam, addig a percig, míg nem egyszer véletlenül meg nem láttam egy másik lánnyal kézen fogva bemenni a lakásába… Egy világ dőlt össze bennem akkor, nem értettem semmit, ki volt az a lány? Mióta van, honnan és hogyan ismerte meg? Vagy mégis mi történt? Másnap találkoztunk, én rákérdeztem, ő meg elmesélte, hogy amiatt a lány miatt kell titokban tartani mindent. Végül elmesélte, hogy a lány terhes, és ezért kell vele lennie, de engem nem akar elveszíteni… Pedig sikerült… Nekem nagyon fájt, hogy elveszítem azt, akit szeretek. Egy évig nem is beszéltünk, aztán újra keresett. Azt mondta, hogy szakított a lánnyal, mert nem jöttek ki jól egymással, és hogy folyamatosan rám gondolt, engem keresett, de nem volt bátorsága megkeresni, ezért várt idáig…Én ezt is elhittem…De továbbra is titkolózni kellett mindenki előtt… Már a magyarázat az volt, hogy az én szüleim meg ne tudják, mert akkor biztos nem találkozhatnánk többet… Hát belementem így is….heti háromszor, négyszer találkoztunk, 2-3, néha 4 órára, legtöbb alkalommal csak szeretkeztünk egyet, és ennyi. Jó volt vele lenni, megvolt a varázsa annak is, hogy titkolni kell, de ugyanakkor rossz is volt, hogy nem mondhatom el az egész világnak, hogy kit szeretek, kivel vagyok együtt. Így teltek a hetek, lassan eltelt másfél év, mikor újra ugyanaz történt, láttam őt a lánnyal kézen fogva, gyerekkel a kezében… Egy világ dőlt össze bennem. Azt tudtam, hogy mindig megy a kislányához, de nem gondoltam volna, hogy ki is békül a gyereke anyjával…rosszul hittem. Én még annyit sem érdemeltem, hogy megmondja, „újra együtt vagyunk, köztünk meg vége”. Hét év telt el azóta hogy megismertem, de így visszagondolva, nem bántam meg semmit…de a sok fájdalmat nem kívánnám még egyszer!”