Nálatok teljesen simán ment az egész elfogadás?
Zs: Ez úgy ment simán, hogy pontosan nem tudom mikor, de amikor a kereskedelmi csatornákon megjelent a melegség téma, akkor a szüleim elkezdtek foglalkozni ezzel a dologgal. Valamikor nyáron, amikor a melegfesztivál szokott lenni, akkor a felvonulást leadták egy Napló műsorban, vagy egy híradóban. Anyuék nézték ezt, és teljesen fel voltak háborodva, hogy úristen, minek kell ilyen népvándorlás, meg hogy Auschwitzba kellene vezetni őket, és beindítani nekik a tábort.

N: Ezt nem mondod komolyan!
Zs: Igen, ilyen megjegyzéseket tettek. Akkoriban már kezdett kialakulni a melegtudatom, és felmerült bennem, hogy ezek szerint nekem is Auschwitzban lenne a helyem?
N: Tehát, te ebben a pillanatban már tudtad, hogy meleg vagy.
Zs: Igazából nem tudtam magamról, hogy meleg vagyok, de voltak sejtéseim, hogy biztosan nem feleségem lesz. Voltak pillanatok, amikor eljátszottam a gondolattal, hogy nekem barátom, és nem barátnőm lesz, de utána hirtelen el is vetettem ezt, mondván, hogy ez biztosan valamilyen elmebajom csak. Majd elmúlik, és lesz feleségem, vagy barátnőm, vagy majd egyedül élek. Az volt a lényeg, hogy a melegség elől elzárkóztam teljesen.
Elkezdtem azon gondolkodni, hogy valahogyan mégis kapcsolatba kellene kerülnöm a melegekkel. Akkor csináltam egy HIV-AIDS-prevenciós képzést, ami két napig tartott.
N: Hogy jutott eszedbe, hogy jelentkezz egy ilyen képzésre?
Zs: Én már akkor középiskolás voltam. A számítástechnika-tanárom benne volt az Óvegyletben – ami azóta megszűnt –, meg a Pluss Egyesületben, és ő mondta, hogy miért nem megyek el egy ilyen képzésre, ahol el tudok indulni egy úton. Elvégeztem a képzést, és tartottam különböző helyeken, általános iskolában, szakközépiskolában, a saját iskolámban is előadásokat. Eleinte kisebb-nagyobb sikereim voltak. Mindig benn volt az osztályfőnök, vagy egy tanár, és ha valami gond volt, akkor segítettek. De rájöttem arra, hogy ha ők ott vannak, a jelenlétük zavaró tényező. Mert, ha esetleg valaki akart volna valamit kérdezni, nem merte, mert mi lesz, ha róla valami kiderül. Ha csak én meg az osztályközösség van ott, akkor nem tudja meg a tanár.
N: Miről szerettél volna velük beszélgetni a tanárok jelenléte nélkül?
Zs: Csak azt szerettem volna, ha felszabadultabbak lennének. És ezt jól gondoltam. Mert amikor ott voltak a tanárok, elmondtam a mondókámat negyven perc alatt, de próbáltam úgy mondani, hogy nem fejeztem be a gondolatot teljesen, hátha lesz valaki, aki mer valamit kérdezni. Kérdés azonban soha nem jött. Ahogy kimentek a tanárok, úgy elkezdtek érdeklődni, és jöttek a kérdések.
Közben már kezdtem magammal tisztában lenni, hogy meleg vagyok. Elkezdtem találkozgatni melegekkel is.
N: Ekkor hány éves voltál?
Zs: Olyan 17 környékén lehettem.
N: Te akkor hallottál már arról, hogy a beleegyezési korhatár 18 életév? Akkoriban még ennyi volt.
Zs: Igen, 18 év volt. Erről már tudtam akkor.
N: Nagyon rizikós volt számodra kapcsolatba kerülni másokkal?
Zs: Nem volt rizikós, mert egy-két levél ment, egy-két telefonbeszélgetés zajlott, több kapcsolatom nekem még akkor nem volt. Már majdnem 18 éves voltam, amikor találkoztam úgy valakivel, hogy én is meleg vagyok, ő is meleg, és megnézzük egymást. Tehát, amikor már konkrétan a párkeresésről szólt a történet. Mivel akkor már közel volt a tizennyolcadik életévem, akkor már ebből olyan túl nagy probléma nem volt. A másik meg, hogy akikkel találkoztam, azokat igazából nem is érdekelte, hogy tizennyolc leszek, vagy tizenhét, vagy húsz vagyok. Én megmondtam nekik, hogy hány éves vagyok, elmondtam nekik, hogy mik lehetnek az esetleges következmények, de őket nem érdekelte, találkoztuk. Ekkor még nem volt igazából semmilyen kapcsolatom. Valamivel a tizennyolcadik születésnapom előtt elkezdődött egy kapcsolatom, ami két és fél évig tartott. Akkor már az iskolában tudták, hogy meleg vagyok, és onnantól kezdve voltak változások.
N. Milyen változások?
Zs: Nekem akkor szembe kellett néznem egy egész iskolával, hogy igenis, és meleg vagyok. Mert elmondtam egy-két embernek, és utána elmondtam egy olyan embernek, akinek nem kellett volna.
N: Ez az az iskola, ahova jártál?
Zs: Igen. Elmondtam Juditnak, és ő szó szerint telekürtölte az iskolát, hogy meleg, buzi, satöbbi. Nekem úgy kellett oda bemenni, hogy már tudta mindenki, hogy meleg vagyok.
N: Annak ellenére, hogy nyilván nagyon megkérted Juditot, hogy hallgasson.
Zs: Megkértem, hogy ne beszéljen. Akkor volt egy két-három hét, ami nagyon rossz volt. Állandó gyomoridegességem volt, hogy mi lesz.. De ez a pár hét kellett ahhoz, hogy az újdonságot megszokják. Aztán elcsendesedett, és tovább nem volt vele semmi probléma. Később már odajöttek, megkérdezték, hogy tényleg meleg vagyok-e, hogy ezt-azt hallottak, volna-e kedvem beszélgetni erről a témáról. Kint, gyakorlaton, amikor több osztály együtt volt, elkezdtünk beszélgetni, és rendszerint ez volt a fő téma. Még ha másról is kezdtek a többiek beszélni, valahogy mindig erre terelődött a szó. Valaki bátrabban, valaki visszahúzódóbban, esetleg csak utalt rá, óvatosan próbált valamit belőlem kiszedni. Én mindig hajlottam arra, hogy beszéljünk róla, hiszen ez egy létező dolog, nem titok, lehet róla beszélni.
Ettől kezdve kezdtek elfogadni, és megszeretni. A legjobb az volt az egészben, hogy utána mindenki Judit ellen fordult. Ő volt az, aki telekürtölte az iskolát, hogy meleg vagyok. Juditnak az volt a fő célja, hogy engem mindenki utáljon, és kicikizzenek.
N: Miért?
Zs: Sokan azt mondták, hogy szerelmes volt belém. Ez volt a fő oka. De az lett az eredmény, hogy engem kezdtek megszeretni, és engem védtek meg. Még olyan is, akivel esetleg soha nem is beszéltem, odajött kérdezni, mondani valamit. Például, hogy az ő egyik ismerőse is meleg, van-e barátom, mert ha nincs, szívesen odaadja neki a telefonszámomat, és találkozhatunk.
N: Tehát egész más reakcióban volt részed, mint ami várható lett volna. Ez azért nagyon érdekes, mert vidéken még elfogultabbak talán az emberek. Ugye?
Zs: Igen. És ami még hozzátartozik, hogy bár a környék ugyan városias jellegű, nagy az idegenforgalma, de akik ebben az iskolában tanultak, azok az ország különböző részeiből, nagyon kicsi településekről jöttek, sok kollégista volt. Várható lett volna, hogy teljes elutasításban lesz részem.
N: A szavaidból úgy lehet kivenni, hogy különösebb problémád nem volt a melegséggel. Mit gondolsz, az hogyan alakulhatott ki, hogy bár te is egy vidéki helységben éltél, ahol eleve előítéletesebbek az emberek, mégsem volt benned félelem az előítéletektől, a személyed helytelen megítélésétől. Mert a legtöbb ember, akivel beszéltem, amikor rájött, hogy meleg, ez borzasztó félelmet keltett benne.
Zs: Nekem nem volt időm félni. Én november elején mo
ndtam azt, hogy meleg vagyok, és az iskola a következő januárban már tudta ezt.
N: Igen, de mielőtt kimondtad, csak lezajlott egy kis idő, amíg pontosítottad magadban, hogy igen, meleg vagyok. Ez azért nem egyik pillanatról a másikra történt. Hogyhogy nem volt nálad az odavezető út félelmekkel teli? Olyasmire gondolok, hogy van, aki öngyilkosságot kísérel meg. Van, aki azt hiszi, hogy ő így áll egyedül, mint az ujjam.
Zs: Nekem nyolc hónap volt ez az idő, pontosan. Amikor már gondolkodtam rajta, de mégse, és amikor már azt kezdtem mondogatni, hogy valószínűleg meleg vagyok – ez nyolc hónap volt, ez a kínlódásos idő. Nekem nagy szerencsém volt a számítástechnika-tanárommal, vele bármikor tudtam beszélni. Végül is mellettem mindig volt valaki, akihez tudtam fordulni, akivel tudtam beszélni.
N: Ez a tanár ezek szerint szintén meleg.
Zs: Nem meleg. Neki volt egy súlyos autóbalesete, és akkor azt mondta, hogy valamit fog tenni az emberekért, mert túlélte a balesetet. Akkor kezdett el HIV-fertőzöttekkel foglalkozni.
Ő benn mozgott a melegek között az Óvegyletben, a Pluss Egyesületben, és azért elég sokat tudott nekem mesélni. Ő végül is ott volt nekem támaszul. Ő már tudta azt, hogy én meleg vagyok, amikor én még mindig nem mertem magamnak kijelenteni, hogy meleg vagyok. Megkérdezte tőlem, az eszmélésem hatodik-hetedik hónapjában, hogy hogy szeretnék élni, gondolkodjak el ezen. Rettegve, bujkálva, mint egy – idézőjelben – patkány, vagy kihúzott háttal végigmenni az emberek előtt. Eleinte nem értettem ennek a lényegét, de gondolkodtam, és rájöttem, mire vonatkozik ez. Hogy bujkálva. Hogyha bujkálok, akkor félelmekkel vagyok tele, hogy jaj, most ki tudja meg. Azt jelenti, hogy állandóan félhetek, különböző dolgoktól. Vagy pedig kiegyensúlyozottan élek, úgy, ahogy most is, és nem zavar az, ha valaki megtudja, hogy meleg vagyok. Mert annyira természetesnek veszem a melegségemet és a párkapcsolatomat, hogy amikor ezt valakinek beadom, annyira természetesen teszem, hogy a megdöbbenéstől meg sem tud szólalni. Tehát természetesen. Nem félek, nem rettegek, hogy most mit szól, hanem természetesen önmagamat adom. Elkezdünk beszélgetni, és előbb-utóbb elkezdek mesélni, hogy Alex így, Alex úgy, Alex amúgy, és belátja azt, hogy ez nekem természetes. Ha félve adnám be, és éreznék, hogy félek önmagamtól, akkor ők is félnének tőlem, és tartanának az egésztől.