Piton Bill slash. Egy magányos férfi nem tud ellenállni egy csillogó szempárnak. Prológ:

Hát elmegy. Még egyszer végigsétál a kastély termein, bejárja a parkot, megkeresi a kedves helyeit, és elbúcsúzik mindentől. Ahogy a többiek. Ahogy minden évben a végzősök.
Vajon sajnálja-e? Vagy örül, hogy elszabadul? Nem tudom, az utóbbi időben nem volt alkalmam nyugodtan beszélni vele. Persze, a RAVASZ-vizsgák. Bár én egy percig sem féltettem, tudtam, hogy menni fog neki. Hisz nem csak okos, de szorgalmas is volt. Milyen ritka, milyen ritka az ilyen … Sose fogom megérteni, miért.

De ő nem csak ebből a szempontból ritka. Nem bizony. Ahogy rám néz … senki sem néz rám úgy.
Régebben talán. Amikor még kicsik voltak és én még új voltam itt. De aztán a többiek szeméből hamar eltűnt ez a csillogás, csak az övében maradt meg máig is. A mai gólyák meg már rettegve ülnek be az első órára is hozzám. Nem értik, hogy értük haragszom, és nem ellenük.
Talán ő az egyetlen, aki érti. Vagy ha nem is érti, de hiszi, hogy nekem van igazam, ő még hisz bennem. Ez a hit van a szemében is, ez az, amivel annyira megfog engem, amivel megérint valamit bennem. Elég csak felidéznem a pillantását, és máris érzem, hogy nyelnem kell egyet. Pedig nem volna szabad, hogy ilyen hatással legyen rám. De azok a csillogó szemek … az a bizalommal és csodálattal teli pillantás … Annyira hiányzott nekem, annyira vágytam éveken át egy ilyen tekintetű szempárra. A sors furcsa fintora, hogy egy szinte még gyerekben, egy fiúban találtam meg. Ráadásul egy tanítványomban. Persze mostantól már nem lesz a tanítványom …
De nem! Nem szabad erre gondolnom, és nem szabad, hogy olyan érzések legyenek bennem iránta, amiket visszagyűrök ugyan magamba minden egyes alkalommal, amikor látom, de amikről mégis jól tudom, hogy ott lapulnak a lelkem egy elzárt szegletében.
Sok ilyen elzárt, betemetett rész van ott, és ez nem is illik közéjük. A többiben sötét dolgok lapulnak, talán csak ez az egy az, amiben valami szép rejlik.
Szép, mert ő is az. Szép és tiszta lelkű. Így kell megőriznem őt magamban, és azt akarom, hogy ő is mindig így gondoljon rám, ahogy most. Azt akarom, hogy soha ne tudja meg …

Vajon ide is lejön? Vajon eszébe jutok-e, akar-e búcsút venni tőlem is?

Két évvel később:

Már a kilincsen van a kezem, amikor meghallom az egyszerre dühös és kétségbeesett hangját.
– Menj hát, menj csak! Tudom, hova menjek, tudom, hol találok olyat, nem is egyet, aki térden állva fog könyörögni, hogy megadhassa nekem azt, amit én tőled, csak tőled akartam.
Ha csupán a dühöt érzem ki a hangjából, talán nem hiszem el, hogy megteszi, és nem állok meg. De fájdalom is volt benne, és a fájdalom könnyen dacot szülhet. Ezt tudom jól magamról. Ilyenkor az ember inkább keres egy másik, egy másfajta fájdalmat, mert azt reméli, hogy úgy könnyebb lesz elviselni. Pedig dehogyis könnyebb. Csak a fájdalom mellé beszerzünk még önutálatot is, és gyűlöletet az iránt, aki ide juttatott.
Nem akarom, hogy gyűlöljön.
Nem akarom, hogy kétségbeesésében, vagy akár csak kíváncsiságában is de elmenjen valami sötét helyre. Nem akarom, hogy odadobja valakinek a testét. Nem akarom, hogy bemocskolják, hogy megsebezzék, talán egy életre. Azt pedig végképp nem akarom, hogy miattam tegye ezt meg.
Persze lehet, hogy csak egyszerűen képtelen vagyok elviselni, hogy fájdalmat érez.

Lassan visszafordulok felé, és a lelkem mélyén már tudom, hogy ő győzött.
– Ugye tisztában vagy vele, hogy ez zsarolás? – Gyenge próbálkozás, magam is érzem. Mégis hatásos.
– Nem így akartam. – hajtja le a fejét. – Én azt reméltem …
Nem fejezi be a mondatot, de értem. Romantikus álmokat dédelgetett. Beszédes pillantások után zavart félrenézéseket, bátortalan első érintéseket, finom simogatásokat, bókokat, talán szerelmes leveleket is képzelt magának. Ami a legrosszabb, képes is lettem volna mindezt megadni neki, noha nem vagyok ez a romantikus fajta. De neki talán még virágot is hozok, és letérdepelek a lábai elé, ha ez kell ahhoz, hogy úgy nézzen rám, olyan szemekkel, amitől végre egy kicsit embernek érezhetném magam, és nem megvetett szörnyetegnek. Mert mindent megadnék egy-egy pillanatért, amikor úgy érezhetném, hogy szeret valaki. Nem pusztán a vágyát akarja csillapítani a testemmel, hanem engem, igazán engem szeret. Azt hiszem, csupán az ilyen tekintetért bele tudtam volna szeretni bárkibe, ha meg merem ezt engedni magamnak.
Persze a józan eszem sose merte ezt megengedni, pedig esküszöm, hogy most is csak egy hajszál választ el ettől.
De nem. Nem lehet, nem szabad. Akkor nem lenne elég erőm, hogy túléljem azt a pillanatot, amikor majd megtudja, hogy ki voltam, és elborzadva néz majd rám. Mert előbb vagy utóbb úgyis megtudja majd. Nincsenek már illúzióim, az ő reakciója sem lesz más, mint a többieké, mint mindenkié.
Ugyanakkor képtelen vagyok rá, hogy itt hagyjam, hogy magára hagyjam, ahogy engem hagyott ott mindenki más. Egyetlen egyszer, csak egyetlen alkalom lesz – fogadkozom magamban, de kétségeim vannak, hogy sikerül-e megállnom, vagy újra elkövetem azt a végzetes hibát, amit annyiszor megfogadtam, hogy soha többé.

Most viszont félre a kétségekkel. Most csak vele szabad törődnöm, és csak a percnek szabad élnem. Most kell magamba szívnom mindent, amit csak lehet. Ebből kell majd élnem hosszú időn át, azokból az emlékekből, amiket most fogok kapni tőle. És ezeket nem veheti már vissza semmivel. Soha többé. Az enyém marad egy kis része.
Hagyom hát, hogy kiüljön a szemembe mindaz a fájdalmas vágyakozás, amit eddig annyira titkoltam előle.
Nem volna szabad ezt sem, nem volna szabad így kiszolgáltatnom neki az érzéseim, de ez legyen a holnap gondja. Remekül értek éledő remények szétzúzásához, menni fog most is. De ma éjjel hadd legyek őszinte. Csak ma este ne kelljen megjátszanom magam. Majd reggel újra felveszem a lehullott álarcot, de most azt akarom, hogy engem lásson, azt, aki igazán vagyok.

Felemeli a fejét, és a szemembe néz. Meglepődik, még nem hiszi el, hogy végül mégis igaza volt, hogy talán mégis megkapja, amire vágyik, de a remény mosolya már ott a szája sarkában.
Ó, az a gyönyörű száj … Mintha egy láthatatlan kéz lökne meg felé, a keskeny ajkai felé. Nem is látok most mást belőle, csak azt a két, finom rajzolatú ajkat. Lehunyt szemeim mögött is azt látom, ahogy rácsókolom szájam első éhes érintését. Nem tudnám megmondani, hogy hideg-e vagy meleg, puha-e vagy erős az ajka, csak azt tudom, hogy jó, jó, végtelenül jó csókolni, jó hozzáérni, elmerülni benne, ahogy készségesen megnyitja őket. Legszívesebben belefojtanám a szuszt is, olyan szenvedéllyel folytatnám, de nem szabad.
Mihelyt csitul bennem a vad, kielégítetlen vágy, visszafogom magam, és igyekszem olyan gyöngéden folytatni, amennyire csak lehet. Ujjaim az arcát cirógatják, aztán végre belesimulnak abba a gyönyörű tűz színű hajába. Nem tudok beletelni a puhaságával. Megoldom a szalagját, hogy kibonthassam azt a hosszú fonatot, és titokban a zsebembe csúsztatom a vékony bőrcsíkot, hogy mindig emlékeztessen erre a pillanatra. Elhúzódom tőle, hogy az arcába simítsam a haját. Imádom így kibontva. Az sem érdekel, hogy a szám alá kerül, ahogy visszahajlok az arcához, az ajkaihoz. Még a haját is imádom csókolni. Édes, édes mindene, a haja, az arca, a nyaka, és én végig csókolom mindezeket.
Ahogy a nyaka és a válla hajlatához érek, megremeg a szám alatt.
Ó, – mosolyodom el magamban kajánul – csak nem érzékeny pontot tapintottam ki? Teszek egy próbát a másik oldalon is, és ahogy a nyelvemmel végignyalom ott, megint átfut rajta a reszketés, és hallom, ahogy levegő után kap. Szóval szereted ezt, édes? Elraktározom magamban a felfedezést későbbi időkre, és most nem foglalkozom vele, hogy csak a ma éjjelre vonatkozik ez a későbbi idő.
Most veszem csak észre, hogy azóta ölelnek a karjai, amióta csókolom. Olyan természetes volt eddig, mintha nem most történne meg először. Olyan, mintha nekem teremtették volna az ölelését. Én is köré kulcsolom a kezem, végig simítok a hátán újra és újra. Mindig tudtam, hogy széles vállai vannak, de egész más ezt látni, és más érezni. Széles vállak, izmos karok, nagy tenyér, és emellett az igazán férfias vonások mellett karcsú csípő, hosszú combok, finom, szinte lányos vonású arc, és az a gyönyörű hajzuhatag – igen, ez a kettősség volt az egyik dolog, amivel elvarázsolt engem, amitől olyan izgatónak, olyan különlegesnek láttam őt.
És ez a gyönyörű, egyszerre erős és törékeny test most az enyém, most az én érintésemre vár. Nem bírom tovább, látni akarom.
Lesimogatom róla sorban minden ruháját. Segítene, de nem hagyom. Így aztán behunyt szemmel, szaporán sóhajtozva hagyja magát vetkőztetni, teljesen átadja magát a kezem és a szám finom érintéseinek. Felforrósodik a bőre, ahogy egyre érzékenyebb területek felé vezet cirógató ujjaim útja. Az alsót már úgy kell leemelni róla az anyagot szétfeszítve, hogy ne okozzak neki kellemetlenséget, mert fiatalsága minden csepp életerejével feszül az ég felé a merevedése.
Megint megremeg a teste, ahogy hozzáérek ott, ösztönösen tolná magát mélyebben a kezembe, és megérzem a mozdulatból, hogy most szenvedés lenne neki, ha nem hagynám. De nem hagyom, mert tudok olyat is adni neki, ami sokkalta jobb lesz, és máris ott térdelek előtte.
A farka még a bőrénél is forróbb, és már nedves. Olyan kemény, hogy megérzem belőle – ez nem fog sokáig tartani. De nem bánom, fiatal és hamar készen áll majd újra. Egy percig sem kételkedem benne, hogy lesz kedve a folytatáshoz is. Nem is cifrázom nagyon a dolgot, épp csak annyira nyalogatom meg a hegyét, hogy még egy fokkal jobban felizgassam, aztán lassan beleeresztem a számba. Hallom, ahogy hörögve beszívja a levegőt, és benn is marad neki az élménytől. Még megfullad itt nekem – gondolom magamban mosolyogva, és kieresztem a számból. Megint kap levegőt, de szerintem inkább vállalta volna a fulladást, csak hogy tovább érezhesse azt, amit az előbb. Simogatom egy kicsit a tövénél és a golyóinál, amíg felnézek rá, nem akarok kimaradni az arca látványából. Lassan olyan vörös már a bőre, mint a haja, és nincs teljesen magánál. Ó, édes … mindent megtennék neked.
Újra a számba veszem, és most már igazán elkezdem szopni, nem törődve azokkal a fuldokló hangokkal. Meg fogja oldani, tudom.
Hát meg is oldja igen gyorsan, még annál is gyorsabban, mint vártam. Váratlanul ér a kilövellése, nem is tudom lenyelni mindet, olyan gyorsan jön, de nem számít. Letörlöm a kezemmel, ami a szám szélére és az arcomra ment, miközben felállok, hogy magamhoz öleljem. Tudom, hogy most szüksége van a támaszomra. Bújik is hozzám, elgyengülten kapaszkodik belém. A hátát simogatom nyugtatóan egy darabig, aztán odavezetem az ágyához és lefektetem.
Olyan hálás szemekkel néz rám, olyan odaadóan … nem bírok elszakadni a szemétől. Magához húz egy csókra, aztán vetkőztetne, hogy máris viszonozza, amit kapott, de nem hagyom.
– Pihenj még. – suttogom a fülébe és betakarom, aztán magam kezdek vetkőzni. Az ingnél elbizonytalanodom. A jel most halvány, de azért látszik. Egy intéssel kioltom a fényt. Hallom a kuncogását, és megelőzöm a kérdését.
– Nem kell vigyorogni. Nem láttál még szemérmes pasit? – Inkább higgye ezt, mint rájöjjön a valóságra.
A pasi szóra még jobban felnevet, nem szokta meg tőlem az ilyen szavakat – épp ezért is választottam ezt. Hát igen, elterelésben jó vagyok. Meg még egy pár más dologban is, hízelgek magamnak. Például abban, ahogy hozzábújok és óvatosan átölelem. Tudom, hogy így meztelenül azért egész más érzés neki is, sokkal valóságosabb, sokkal inkább átérzi tőle, hogy most nem lánnyal van.
Ó, igen, nagyon is átérzi, és egyértelműen tetszik neki, mert már időnként hozzám ér egy ágaskodóban lévő testrésze. Imádlak édes! Még szorosabban hozzá simulok, most már én is nagyon vágyakozom megint, feltüzel a puha bőre, ahogy hozzámér.
Nem szégyenlős, igazán nem mondhatom, hogy az, pedig nem feltételeztem volna róla, hogy minden teketória nélkül a kezébe veszi. De a finomságokhoz még nincs érzéke, rögtön a lényegre tér. Megfogom a csuklóját, hogy lassabb ütemre kényszerítsem, és ő engedelmesen visszavesz a tempóból, a fogása is finomabbá válik. Aztán az ujjai is elindulnak egy kis felfedezőútra a makkomon körbe, amikor felfelé siklik rajtam a tenyere. Most már talán nem is bánnám azt az előbbi gyorsabb ütemet, és kihallja ezt a lélegzésem tempójából, mert fokozatosan feljebb veszi az iramot. Pont eltalálja a megfelelő ritmust, és ez csak azért nem szerencsés, mert így mindjárt elmegyek, pedig még nem akarnék. De mielőtt még erőt vehetnék magamon, hogy elhúzzam a kezét, hirtelen fölém kerül, hogy a másik kezével is hozzám férjen. A zacskót fogja meg kifordított csuklóval, annak a tartalmát kezdi masszírozni a tenyerével, míg az ujjai hátra siklanak. Épp csak hozzáér a középső ujja hegye a bejárathoz, és már tudom, hogy itt a vég. Pedig nagyon nem akarom még, de évek óta túl szigorúan bánok a testemmel, ami most fellázad és megbüntet ezért. Érzem, ahogy végig vágtat bennem a forró folyadék, és zsibongást érzek a makkom hegyén, ahogy kilövell.
Mennyire hiányzott már ez az érzés, a kielégülés elringató nyugalma. De tudom, hogy nem csak ettől ilyen jó most, hanem attól is, hogy ő fekszik itt mellettem, ő hallgatja a csillapodó lélegzésem.
Azt hiszem, az előbb ő is kapott egy adagot, nem csak én lettem csatakos, mert valami törülköző után tapogatózik a sötétben. A kis pedáns nem akarja a pokrócát feláldozni, végül feladja a hiába való keresést, inkább kimegy a fürdőszobába. Csak sajnos közben fényt gyújt, és alig van időm úgy fordítani a kezem, hogy meg ne lássa rajta a jelet. Hiába, az óvatosság már a véremmé vált, még ebben az ellazult, nyugodt állapotban is rögtön figyelmeztet.
Amíg odakinn van elgondolkozom. Ez az egy szál gyertya fénye nem túl erős, a jel pedig halvány. Én pedig szeretném őt látni közben. Eloltom ezt itt a közelben, és egy távolabbi gyertya felé intek. Még szerencse, hogy ez megy pálca nélkül is, mert nincs kedvem most a földön heverő ruhámban kotorászni. Rendben, ez a sűrű félhomály tökéletes, még én sem látom a jelet, pedig tudom, hogy hol és mit keressek a szememmel.

Kedves fiú, hozott nekem is egy félig nedves törülközőt. De odáig már nem megy az udvariasságban, hogy használatba vegye rajtam. A lábam fölé térdel szétvetett lábakkal, és valami van a kezében. Nem látom pontosan mi, de a mozdulataiból és az orromat megcsapó illatból rájövök: ez síkosító.
– Látom, készültél. – Nem bírom megállni, hogy meg ne jegyezzem, míg rendbe teszem magam.
– Nagy tévedés. – nem látom jól, de hallom a hangján, hogy vigyorog. – Mindig tartok itthon belőle, és időnként használom is.
– Mire? – hördülök fel. Ha kiderül, hogy ez a kis szemét csak játszotta az ártatlan bárányt nekem …
– Hébe-hóba megfordulnak itt lányok is, Perselus. – Most már nyíltan nevet rajtam ez a kis pimasz. – Ez pedig – emeli meg a kezében a tégelyt – több célra is felhasználható. – Fölém hajol, a fülemhez dugja a száját, és kéjes hangon suttogja-nyögdécseli bele:
– Például akkor is jó, ha magányos vagyok, és eszembe jutsz. Olyankor bekenem magam vele, és amíg simogatom a nedves farkam, arra gondolok, hogy a te kezed simogat engem.
Közben megfogja a csuklóm, és irányítja, hogy nyúljak bele a krémbe, aztán odavezeti a merevedésére, hogy én kenjem be úgy, ahogy ő szokta magának. Az utolsó szavakat már szinte nyöszörgi, tetszik neki az érintésem. De én sem vagyok gyengébb abban, ha húzni kell a másikat, és mihelyst elfogyott a kezemről a krém, elengedem.
– Mutasd meg. – búgom vissza hasonló hangon.
– Mit? – lepődik meg, és felegyenesedik.
– Hogy mit csinálsz, amikor magányos vagy. – most rajtam a sor, hogy kárörvendően vigyorogjak rajta. Elgondolkodik egy kicsit.
– Te végig akarod nézni, ahogy kiverem? – kérdezi bizonytalanul.
– Miért ne? – Kellett neked packázni velem. – Vagy túl perverznek tartod a kérésem? – emelkedem fel hozzá. – Azt mondtad, hogy izgatnak a különleges dolgok. – susogom a fülébe, aztán megcsókolom. Elernyed a csókomtól, már tudom, hogy megteszi nekem.
– Igen, csak meglepődtem. Nem gondoltam volna, hogy téged érdekel … ilyesmi is. – nyögi elfúlva a végét, mert már megint a nyaka hajlatában van a szám. Tényleg szereti ezt.
– Engem minden érdekel – suttogom bele a forró bőrébe.
Ez persze nem igaz, mert szerintem sokkal inkább konzervatív az ízlésem az ágyban, mint újdonságokat kereső, de azért képes vagyok a partnerem kedvéért számos dologra. Viszont ezt neki nem kell tudnia. Most higgye csak el, hogy nekem szerez vele örömet. Végül is örömöt fogok lelni benne, ha tudom, hogy az én kedvemért teszi meg. Meg időt nyerek vele, mert tudom, hogy mi az, amit leginkább szeretne, hisz elmondta már, de az előbbi kielégülés után még nem állok készen rá. Én már nem vagyok 20 éves, mint ő.
– Menj oda – tolom a gyertya fényének irányába. Kicsit bizonytalanul engedelmeskedik, de miután lehunyja a szemét ellazul, és rólam talán meg is feledkezve kezdi simogatni magát. Megnedvesíti az egyik ujját, és végighúzza a nyaka hajlatában, aztán le a mellbimbójáig, ott köröz párat, aztán a hasán keresztül csatlakozik ez a keze is odalent segíteni. Míg a másikkal finoman húzgálja a bőrt magának, ez a mogyorókat simogatja, dörzsölgeti össze. Néha otthagyja azt a részt, és megint a felső testét simogatja vele, de aztán vissza-visszatér lentre. Végül hátra csúszik a fenekére. Eltűnik ott a szemem elől, de kitalálom, hogy mit csinál, mert kicsit széjjelebb teszi a lábát és berogyasztja a térdét. No meg olyan hangokat kezd kiadni, hogy idejét érzem befejeztetni vele. Már csak azért is, mert ez a kis műsor megtette a hatását rám is.
– Gyere ide – nyögöm, és felé nyújtom a kezem. Már annyira benne van a dologban, hogy beletelik pár pillanatba, míg ráveszi magát a dolog megszakítására. Sietve jön, szenvedélyesen bújik hozzám, nagyon fel van izgulva.
– Hogyan akarod? – susogom. – Szemből vagy hátulról?
– Mindegy, csak csináld. – a keze vadul simogat mindenütt. Én viszont tudom, hogy nem mindegy. Az első semmiképp.
– Hogyan szoktad elképzelni? Tudom, hogy fantáziáltál már róla.
– Hátulról. – és egy csókkal jelzi, hogy ez most nem a szavak ideje.
– Rendben. – elhúzódom, hogy helyet adjak neki, hogy négykézlábra álljon az ágyon, és mögé térdelek. Kicsit meglepő, hogy ezt választotta, de nekem jobb így, mert jobban fogom tudni irányítani magamat is, és az egészet. Ez pedig most fontos, mert nem akarok fájdalmat okozni neki.
Már kicsit krémes a feneke attól, hogy az előbb felnyúlt magának, de ez még kevés. Bőven bekenem őt is, magamat is. Közben újra simogatja magát, és nyöszörög a kéjtől, amikor feldugom az ujjam, előbb egyet, aztán a másikat is. Megnyugszom, nem lesz itt semmi baj. Nagyon akarja, és van már gyakorlata abban, hogy ellazítsa az izmait.
Persze azért így is vigyázok, lassan tolom át magam a záróizmán, és nem megyek be nagyon. Nem vagyok extra méretű, de az ember farka mindig más, mint akár több ujja is. Érzem is, hogy kicsit megfeszül, és megállok, de aztán ő maga tolja hátra a fenekét, ő tolja magát rám. Hagyom, hogy a saját ritmusában, fokozatosan csússzon rám, előbb apró, aztán egy nagyobb lendületű ringásokkal. Átnyúlok a hasa alatt, és átveszem a keze szerepét, hogy most csak hátra koncentrálhasson, miközben igyekszem megőrizni a tudatomat. Nem könnyű, mert az a csodás izmos feneke még ebben a sűrű félhomályban is annyira izgató látvány, és az érzés, ahogy rám feszül … el tudnék veszni benne. De még nem szabad.
Már szinte teljesen benne vagyok, amikor megáll. Azt hiszem, most akarja tudatosítani magában, hogy mit is érez.
– Perselus … – sóhajtja halkan. – Ez annyira … – nem talál rá szavakat, mert nincsenek is. Bár én még sose adtam magam oda senkinek szerelemmel, és kétségeim vannak, hogy amit ő irántam érez, az több mint kamaszos csodálat és izgató vágy, de még ez is több, mint amit én éreztem az eddig partnereim iránt. És biztos vagyok benne, hogy sokkal, sokkal jobb is így átélni, pedig én is élveztem mindig, ha idáig jutottunk.
Elengedem, hogy előbb a hátát simogassam végig, aztán a gömbölyű fenekét, végül a csípőjére csúszik a kezem, és most már én kezdek el mozogni benne. Még igyekszem finom lenni, de a kiáltásai közelgő extázisról árulkodnak, és ettől már én is elvesztem az önuralmam.
Annyira jó, annyira forró és legfőképp annyira édesen szoros. Őrjítő a tudat, hogy én járok így benne először, és hogy emiatt örökké emlékezni fog rám.
Megint magához nyúlna, de eltolom a kezét, és inkább tövig merülök belé. Kis sikoly tör ki a torkából, ahogy megérzi a hozzá nyomódó heréim és a szőrzetem, ahogy kis körző mozdulattal odadörzsölöm magam hozzá. Most alig mozgok benne, mégis nyöszörög a kéjtől.
– Perselus … – sóhajtja megint fejét hátrafeszítve. Kérés van a sóhajban, és nem tudom tovább megtagadni tőle: kezembe fogom a farkát. Már nem teljesen kemény, viszont minden pici mozdulatomra szivárog belőle a nedvesség, de ez ilyenkor természetes.
Ritmusosan simogatni kezdem, és újra kezdem a fenekében is a táncot, egyre vadabbul. Most már kiáltásnak is beillenek a sóhajai és nyögései. Aztán elkezd remegni alattam, a kezemre még több nedvesség folyik. Ez nem igazi kilövellés, nem is olyan orgazmus, mint egyébként, de tudom, hogy neki most ez itt a vége. Csak remélni merem, hogy kibírja még egy kicsit, mert most képtelen lennék abbahagyni.
Most, hogy nem fogom vissza magam többé, már elég is pár mozdulat. Még átfut rajtam, hogy többet kellene ezt csinálnom, hiszen annyira jó, aztán elveszek az érzésben.
Ráhajolok a hátára, amíg ki nem ürülök teljesen. Forró a teste kívül-belül, némán várja, hogy megnyugodjak, aztán egy sóhajjal oldalra dőlök, húzom őt is magammal. Szeretnék még benne maradni kicsit, de ez talán kellemetlen most neki.
Megnyalogatom picit a fülét míg belesuttogom:
– Kivegyem?
– Nem kell. – Gyenge a hangja, csak nem kikészült? Simogatom még kicsit nyugtatóan, aztán óvatosan kihúzom magam.
Azonnal szembefordul velem, arcát a vállamba rejti, szorosan átölel, kapaszkodik belém. Annyira fiatal még – döbbenek rá, míg a karjaimban tartom.

Máskor gyakran elálmosodom a szex után, de most nem. Ő is mocorogni kezd egy idő után, felemeli a fejét és lágy puszit nyom a számra.
– Köszönöm. – suttogja.
Nem tudok szólni, elszorítja torkomat a szégyen, hogy ezek után soha többé nem engedem meg sem neki, sem magamnak, hogy így együtt legyünk. Megkapta, amit akart, nem szabad tovább folytatni – mondogatja bennem egy kis hang.
Persze neki más tervei vannak.
– Pers …
– Hm? – Nem szeretem, ha így hív, de most ne akadjunk fenn ezen.
– Mondtam már, hogy megkaptam az egyiptomi megbízást?
Naná, hogy nem mondta, és ezt tudja is jól. Ha mondta volna, most nem lennénk itt, együtt. Mert akkor nem hagyom magam zsarolni. Ez az út véget vetett volna a nyughatatlanságának, és ha komolyan elgondolkozik, lett volna elég esze, hogy ne keressen társaságot magának valamelyik ócska lebujban.
– Remek. – fújok egyet dühösen. Bár igazán nem mondhatnám, hogy teljes szívemből bánom, ami történt. Ellenkezőleg, most már azt bánnám, ha nem így esett volna.
Ő azonban félreérti az indulatom.
– Nem megyek el, nem hagylak itt.
Még csak az kéne!
– Dehogynem mégy! Ez életed egyik legnagyobb lehetősége, és tudom, hogy imádnád!
– Igen, de … nem akarlak itt hagyni.
– Te csak ne félts engem, találok helyetted mást! – Tudom, hogy ez most fáj neki, de így helyes.
– Pers …
Befogom a száját. Egy csókkal.
– Figyelj rám jól, te bolond kölyök! Sokat jelentesz nekem, tényleg. El tudnám képzelni, hogy együtt maradjunk egy darabig, de nem lenne helyes. Nem illünk egymáshoz, jóval fiatalabb vagy, és egyáltalán … semmit sem tudsz rólam. – Elszorul a torkom. Nem, ezt nem szabad elárulnom neki. – Nem vagyok az az ideális partner, előbb vagy utóbb elmarnálak magam mellől. Nem azért, mert bántani akarnálak, csak egyszerűen néha nem bírok elviselni senkit. És nem akarom, hogy miattam, egy ilyen eleve veszett ügy miatt eldobd ezt a nagy lehetőséget, amit annyira akartál.
– Egyiptom szép hely, szeretni fogod. – unszolom tovább, amikor még mindig hallgat. Nem ér semmit, mert hidegen elhúzódik tőlem.
– Csak ennyire kellettem neked? – kérdezi rekedten.
– Hé! Nem én akartam ezt az egészet! Egyenesen megzsaroltál, hogy megkaphass! Pontosan ezért nem akartam, mert tudtam, hogy nincs jövője. De te oda se figyeltél rám!
– Én nem ezt akartam. Nem így, nem erre akartalak megkapni téged. – Halkan szól, de én tudom, hogy ez akkor se szerelem, ha azt hiszi róla.
– Erről eddig nem volt szó. – morgom én is csendesebben. – Eddig egyfolytában csak azt hajtogattad, hogy izgat, milyen lehet egy férfival, hogy kíváncsi vagy, milyen érzés, ha megdugnak. Azt hittem, hogy ez is csak egy, a hülye ötleteid közül, amit ki akarsz próbálni.
– Igen, ez igaz is volt. De mit gondolsz, miért veled akartam kipróbálni? Miért csak veled? – közelebb húzódik, reméli, hogy meggondolom magam.
– Azért, mert bennem megbízol.
– Igen, megbízom, de nem csak ezért. Én sze… – befogom a száját.
– Ne mondj ki olyat, ami nem igaz. – figyelmeztetem.
– De…
– Nem igaz, – folytatom sietve – mert nem ismersz engem. Alapvető dolgokat sem tudsz rólam. Így hát nem is szerethetsz engem, azt az embert, aki vagyok. Csak azt szeretheted, akit belém képzelsz. De én nem olyan vagyok, mint akit az illúzióid eléd vetítenek. Én nem vagyok jó ember, én nem vagyok kedves, én nem vagyok még csak megbízható sem. Vannak dolgok, amikért képes lennék mindent és mindenkit feláldozni. Téged is. És még csak beszélni sem akarok ezekről a dolgokról.
Halálos komolysággal beszélek, és azt hiszem, végre felfogott valamit a valódi énemből, mert nem vitatkozik tovább.
Gyengéden átölelem.
– Ne haragudj rám. Te fiatal vagy, szép vagy, kedves, és nagyon okos. Egy nap majd úgyis megtudod, hogy milyen vagyok valójában, és talán megbánod majd ezt az éjszakát. Akkor örülni fogsz, hogy nem volt több ilyen. Én viszont soha nem fogom megbánni.
Hallgat, de érzem, hogy már beletörődött, és nem haragszik, csak szomorú.
– Küldesz majd nekem képeslapot Egyiptomból? – kérdezem a haját, az arcát simogatva.
Tétován bólint.
– Ha ma éjjel még velem maradsz.
A csókomban benne van a válasz.

Epilógus:

Hát itt van. Megint végigsétál a kastély termein, bejárja a parkot, megkeresi a kedves helyeit, és felidézi az emlékeit. Ahogy a többiek, ha visszavezeti ide a sorsuk.
Mióta nem láttam őt? Három éve? Vagy talán négy is megvan az. Megváltozott. Nem külsőre, bár úgy is egy kicsit. A szeme más, a pillantásában már nincs ott az a régi csillogás.
Tudom, hogy tudja. Most már tudja. Az apja elmondta neki. Vagy valaki más. Mindegy.
Próbálok úgy tenni, mintha nem érdekelne. Talán már tényleg nem is érdekel.
Nem érdekel, hogy az a francia liba egyfolytában őt bámulja. Nem érdekel, hogy milyen nyájas ahhoz az ostoba, szemtelen kölyökhöz. Nem érdekel, hogy eszébe se jutott lejönni a pincébe hozzám, legalább egy üdvözlésre …

– Perselus … Megkaptad a képeslapokat?
Az a halk hang a hátam mögött … Alig hallani a Trimágus Tusa közönsége által keltett zajban.
– Megkaptam. – Csupán félig fordulok hátra, ne lássa rajtam, hogy mit érzek, hogy mennyire felkavart. Csak így tovább, távolságtartóan, nyugodtan, ahogy eltervezted – biztatom magam.
– Köszönöm. – kimért biccentés. Ez az, megy ez neked Perselus Piton.
Csönd a hátam mögött. Már-már azt hiszem, hogy nem is szól többet, és a szívem kezd megdermedni.
– Perselus …
Muszáj megfordulni, a hangja kényszerít, hogy a szemébe nézzek, pedig tudom, hogy mit fog mondani.
– Most már tudom … megértettem, hogy miről beszéltél nekem akkor. – csak suttog, de én hallom ebben a fülsiketítő zajban is. – Igazad volt, tényleg nem ismertelek. – komoly a tekintete.
– De mégsem volt igazad, mert nem bántam meg azóta se. Nem is fogom soha.
Szemében pedig egy gyönyörű pillanatra felragyog az a régi csillogás.