Kinek lehet még beadni, hogy a válságban is van ingyen ebéd? Ki hiszi el, hogy a legjobbak ingyen nyernek? Mi újat mondhat még Chris Anderson, a Wired főszerkesztője most megjelent – és a HVG Könyvek által magyarul is kiadott – könyvében az ingyenességről? Megkérdeztük, kire hogyan hatott az INGYEN! Íme, néhány jó gondolat és kiváló ötlet, INGYEN! Sorozatunk első részében Halász Géza karikaturista, egyetemi oktató sorait olvashatják.
Az ingyenesség nem tartozik azon közgazdasági fogalmak közé, amelyeket anno a Közgázon tanultunk volna. Az árképzés, a piacok megszerzése és megtartása, a PR-menedzsment, a reklám, a marketing tárgyalásánál soha nem merült fel, mint választható megoldás. Az évezred fordulója sok tekintetben átformálta gondolkodásunkat, az internet pedig soha nem látott lehetőséget teremtett a friss, okos ötleteknek, üzleti megoldásoknak. A világválság pedig egyenesen válaszút elé állított: ha a régi módon folytatod üzleti módszereidet, elbuksz.

Gondolkodj modernül! Vagy inkább posztmodernül! Ha valami nem működik, próbáld ki az ellenkezőjét! Realizmus helyett sokszor a szürreálisnak tűnő megoldások nyernek! Például add ingyen, vagy hihetetlenül olcsón árudat vagy szolgáltatásodat – s ez az apropója Chris Anderson INGYEN! (A radikális árképzés jövője) című könyvének is. A könyv nagyon alaposan, és nagyon olvasmányosan járja körbe a témát. Egyszerűen lenyűgöző a piac megszerzésére irányuló üzleti fogásoknak ez az ötletessége, ez a változatossága, melyet a szerző felsorakoztat. És ahogyan ingyenesség látszatát tudják kelteni akkor is, ha tudjuk, hogy valahol mindezt meg kell fizetni. Persze tudtuk eddig is, hogy pl. az ingyenes internetes portálok a reklámokból tartják el magukat, s miközben élvezzük szolgáltatásait, nem gondolunk arra, hogy a hirdetők a termékük, vagy szolgáltatásuk árában visszakapják tőlünk, amit a reklámba belefektettek. Már csak azért sem gondolunk rá, mert a dolog ennél sokkal bonyolultabb, és miért ne higgyünk az ingyenességben, ha az jó?
Amikor az optimális üzemnagyságról tanultunk (anno a Közgázon), még nem volt globális gazdaság, vállalatvezetőink nem álmodtak gigantikus gyártási sorozatnagyságról – legfeljebb Ilf és Petrov trombitagyárában. Nem számoltak azzal, hogy bizonyos mértéken felül szinte elhanyagolható lehet az egy termékre eső költség. A kilencvenes évek elején még 5000 forintért írtak egy CD-t (mert akkor még otthon nem volt ilyesmi) – gondoljunk bele, hová tennénk mp3 zenéinket, ha még mindig ezen az áron tudnánk csak tárolni?

Aztán itt az információ. A 20. század végéig nem volt különösebb üzleti jelentősége. Beszéltünk ugyan információrobbanásról, de egy darabig nem éreztünk semmit. Az internettel azonban berobbant az információs társadalom. Az információ, melyből ma a világ népességének egyre nagyobb hányada él meg: ki írja, ki rajzolja, ki szerkeszti, ki programozza, ki tervezi az áramköröket, ki fejleszti, ki a csipeket gyártja, ki pedig reklámozza. Az információnál pedig még sorozatnagysággal sem kell számolni. Az információ ugyanis nem osztódik – egyszer föltesszük a webre, és azt az egyet milliók érhetik el. Roppant gazdaságos, ha megfelelő üzleti modellt választunk hozzá.

Az ingyenességet (olcsóságot) másképp éli meg egy amerikai, mint mondjuk egy magyar. Különösen az én korosztályom, akinek még (az átkosban) ingyen volt az ivóvíz, az iskola, az orvos. Csaknem ingyen utaztunk buszon, villamoson (mégis blicceltünk), a világon másutt nem adtak ilyen olcsón könyveket, újságokat. De a babaruha és a kenyér is fantasztikusan olcsó volt. Tulajdonképpen ezzel az ingyenességgel-olcsósággal adták el nekünk magát a rendszert. Rendszerváltáskor éppen egy egyetemi könyvkiadót vezettem. A tankönyvek ártámogatása egyik napról a másikra megszűnt. A régi 5-10 forintos (!) könyvárakat egyszerre fölváltották a 6-800, majd hamarosan az 1000-2000 forintos árak. Képzelhetjük, hogyan csökkentek a példányszámok pár ezerről pár százra!

Nálunk a fájlcserélés jóval megelőzte a Napstert. A 80-as évek kultúrházainak spectrumos, commodoros számítástechnikai klubjai valójában fájlcserélő klubok voltak. Egyetlen mentségünk volt akkor: sehol, egyetlen üzletben sem lehetett legális szoftverhez hozzájutni. Ezért a lopás intézményesült: ingyenessé tettük magunknak a Manic Miner-t, a Sokoban-t és társaikat. Ami nincs ingyen, azt elvesszük – hős Robin Hood volt mindenki, aki értett a programok feltöréséhez.

Ma sem botránkozik meg senki azon, hogy a tankönyveket diákjaink beszkennelik, lemásolják, esetleg ki se nyomtatják. A szerzőknek már nem éri meg írni, a kiadónak kiadni. Biztos, hogy kell valami új üzleti modell itt is! Pedig van ingyenes olvasni való bőséggel: több ezer magyar nyelvű könyvet érhetünk el az interneten. Az újságoknak fönn vannak online változataik, nem beszélve a hírportálokról, melyek eleve ingyenesen indultak.

Szeretjük az ingyen tartalmakat, akkor is, ha korlátok közt is tart. A demoszoftverek, a játékok, az mp3-bemutatófájlok sokakat még nem vesznek rá arra, hogy a „Purchase” gombra kattintsanak. Viszont már egyre többünket. Hiszen ennek a full változata csak 20 dollár, az a zene csak 85 cent, nem vág földhöz, és máris legális. Majdnem ingyen van! És csak egy gombnyomás! – még a sarokig se kell lemenni érte! Az internet elhozza nekünk a radikális árképzés minden örömét! Amíg azonban hazai vállalkozásaink is fölveszik a kesztyűt, hadd szórakozzam el néhány ingyen-gondolattal.

Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen. (Közmondás)
Olcsó húsnak híg a leve. (Közmondás)
Ajándék lónak ne nézd a fogát! (Közmondás)
A szánalom ingyen van, de az irigységért meg kell dolgozni. (Hioszi Tatiosz)
Ha valamiben jó vagy, ne csináld ingyen! (Batman című film)
Csak az kap ingyen, aki ingyen ad. (Karinthy Frigyes)
A természet ingyen nem adja kincsét. (Shakespeare)

Ingyenkonyha! Társadalmi munka! Kommunista szombat!

Ingyen filmek!
Ingyen zeneletöltés!
Ingyen pornó!
Ingyen TV!
Ingyen apróhirdetés! Házhozszállítás!
Ingyen cuccok, játékok, angol, csengőhangok!
Ingyen honlapkészítés, számlázóprogram, póker!
Ingyen tárhely!

Kíváncsi lennék, mit szól az ingyenesség közgazdaságtanához az APEH.