Harry Piton; Harry 19 éves, Voldemortnak és a halálfalóknak végük. Az ellenük folytatott közös küzdelem megszüntette Harry és Piton között a gyűlöleletet, helyébe először megértés, majd bizalom és bajtársiasság, végül barátság lépett. Itt kezdődik a történet. Hangos csilingelés és dudaszó vált ki az Abszol utat benépesítő emberek keltette morajból. Hamarosan feltűnt a hang forrása is, egy megbűvölt tricikli, aminek oldalát az aznapi Mágikus Hírharang lapjai borították be, és amely igencsak fel volt pakolva az említett sajtótermék példányaival. Időről-időre egy szöveg futott végig az újság lapjai fölötti fehér sávon, és ugyanakkor egy fülsiketítő férfihang hallatszott, amint a szöveget olvassa.
Megjelent a Mágikus Hírharang!
Tessék, csak tessék!
Viták a vérfarkasok jogairól a Minisztériumban!
Óriástámadás Norvégiában!
Legyen Ön is tájékozott, olvassa a Mágikus Hírharangot!
Vegyék, vigyék a Harangot!
Bunda a kviddicspályán!
Harry Potter egy ex-tanárának a szeretője!
Itt a legfrissebb Mágikus Hírharang!
Új bájital a csontnövesztéshez!
Metamorf mágusok kongresszusa Londonban!
Tessék, csak tessék!

A Füvészkert gyógy- és varázsnövény boltból kilépő Harry azonnal odasietett a triciklihez, és becsúsztatott pár sarlót az elején lévő nyílásba, mire rögtön a kezébe repült egy példány a lapból. Ügyesen elkapta, de bele se pillantott, hanem hóna alá csapta, és elindult a kanyargós utcán a Poros papiros antikvárium felé.
Pedig egy kívülálló bizonyára azt várta volna, hogy azonnal fellapozza az oldalt, ahol legszemélyesebb magánügyein csámcsog valamelyik újságíró, de Harry tisztában volt vele, hogy az elsőtől az utolsó betűig hazugságot olvashatna csak, és az nemigen érdekelte. A Mágikus Hírharang bulvár rovata egy halom szenny volt, viszont a többi része korrektül tudósított, és Harryt érdekelte a vérfarkasok jogairól folyó vita, amiért végül is megvette a lapot. Azt a cikket viszont zavartalan körülmények között szerette volna elolvasni.

De ilyen nyugodt perceket leghamarabb csak aznap este talált, vacsora után, amikor békésen üldögélt Perselus társaságában a hátsó kertre néző teraszon. Az újság szerint jó esély volt arra, hogy megszüntessék a vérfarkasok elleni diszkriminatív intézkedések jó részét, leginkább annak köszönhetően, hogy továbbfejlesztették és egyszerűen előállíthatóvá, valamint eltarthatóvá tették a farkasölőfű-főzetet. Amiben nem kevés szerepe volt a Harry mellett ülő férfinak is.
– Ha ez sikerül, akkor Remusék szobrot fognak neked állítani – kommentálta vidáman a hírt, miután beszámolt róla neki.
– Még csak az kéne – morogta a bájitalok mestere, de a szeme sarkában megbúvó mosoly jelezte, hogy jólesett neki az elismerés. Aztán tovább folytatta a saját magazinja, a Bűvös bogyók tanulmányozását.
Harry azonban egy darabig még elnézte őt.
Megváltozott az utóbbi időben. – gondolta. A fekete hajba itt-ott már néhány ősz hajszál vegyült, s bár a fiú nem látta jelét, hogy hízott volna, de volt tanára arca mégis teltebbnek tűnt. Talán mert hiányzott róla a régi, mindig szigorú kifejezés, és helyét valami szelíd komolyság vette át. A mozdulatai is sokkal nyugodtabbakká váltak, már nem jellemezte az a fajta hirtelenség, mint azelőtt.
Olyan volt, mint egy állandóan lesben álló, veszélyt szimatoló állat. Most meg mintha befészkelte volna magát egy biztonságos kis vacokba, és élvezi. – Harry mosolyogva fordult vissza a Hírharanghoz. Elolvasta még a beszámolót az óriás-támadásról, aztán hátralapozott, a csontnövesztő bájitalos cikket akarta megmutatni Perselusnak. A hatodik oldalon azonban szembetalálta magát saját fotójával, ahogy felnéz, mielőtt belépne egy ajtón, amely fölött ott díszeleg a bolt cégtáblája:

Furfangos főzetek
Cégtul.: Piton & Potter.

Harry felsóhajtott. Megint úgy érezte, hogy neki volt igaza, amikor tiltakozott az ellen, hogy az ő neve is felkerüljön a táblára. Ráadásul eredetileg Perselus Potter & Piton formában akarta feltenni, és nem kevés szóba került, míg végre lebeszélte róla.
– Értsd meg végre, komolyan gondoltam, hogy tényleg csak csendestárs akarok lenni a vállalkozásban! – nyomta meg a szó elejét akkori vitájukban. – Én nem értek az üzlethez, és – mint azt oly sűrűn a fejemhez vágtad – mosolygott rá egy fintor kíséretében a professzorra – a bájitalfőzéshez se igen. Nekem csak pénzem van, amivel nem tudok mit kezdeni.

És ez így is volt igaz. Persze igazából annyi pénze Perselusnak is volt, amikor elhagyta a Roxfortot, hogy megvegye ezt az akkoriban még igencsak lerobbant épületet a kerti üvegházzal, és az üzlethelyiséget. Még arra is futotta, hogy beindítsa a boltot, de már arra nem, hogy rendbe is tegye. Márpedig a sötét, elhanyagolt helyiségbe nem szívesen tértek be a reménybeli vevők, és a férfi otthona is minden volt, csak épp kényelmes vagy lakályos nem. Viszont tágas volt, és Harryben ez felébresztett egy ötletet, amikor először látogatta meg őt új otthonában. Cserébe a tőkebefektetéséért, csak szerény részesedést kért a haszonból. Viszont kért még valamit: egy szobát Perselus otthonában, ahol eltöltheti a szünidőket, amiket nem akart az ilyenkor kiürülő auror-iskolai kollégiumban tölteni.
– Ezt mindenféle pénz nélkül is megkapnád, tudod jól. – mondta Perselus mélyen a szemébe nézve.
– Tudom. – bólintott a fiú, és valami kaparni kezdte a torkát. Gyorsan odalépett hát, és megölelte a férfit, hogy kifejezze azt, amit szavakkal nem tudott. Kezek simították végig a hátát nyugtatóan. Ugyanúgy, mint akkor …
Akkor, amikor nem sokkal Voldemort halála után egy nap kitört belőle a feszültség, ami fokozatosan gyűlt benne, mióta csak tudta, hogy előbb-utóbb úgyis szembekerül vele.
A többiek, a barátai felszabadultan ünnepeltek, és nem értették, hogy ő miért nem. Hiába is próbálta elmagyarázni, hogy úgy érzi, mintha megjárta volna a poklot, és megtörten, bemocskolva és egy életre megbélyegezve került volna ki onnan. Hiába, mert nem csak nem értették meg, de meghallgatni sem akarták. Csak a szép, fényes jövőt látták, és gondolni sem akartak a múlt sötét árnyaira.
De Harrynek szüksége volt rá, hogy kibeszélje, kisírja magából a fájdalmat, hogy megértést és megnyugtatást találjon, hogy helyesen és jól cselekedett. Ezt találta meg Perselusnál, ezt kapta meg a férfitól, akit akkoriban gyötört a bűntudat, hogy miatta majdnem odaveszett Harry, és csak hajszálon múlt, hogy nem Voldemort győzedelmeskedett.
Harry napokig szinte kapaszkodott belé, állandóan szüksége volt a jelenlétére, és órákig ült mellette, néha némán, néha pedig az egész lelkét kiöntve folyt belőle a szó. A férfi pedig mindig ott volt, bátorítóan átölte, és minden szava, mozdulata biztosította őt arról, hogy nincs egyedül a világban, hogy ő mellette áll, hogy rá számíthat, és hogy ez mindig így is lesz most már.

– Ne is törődj vele. Csak a szokásos hülyeségek.
– Tessék? – ocsúdott fel Harry a gondolataiból Perselus szavára.
– A cikk – mutatott a férfi az ölében heverő újságra, ami a Harry Potter egy nála 20 évvel idősebb, volt tanárával él együtt címet viselő írásnál volt nyitva. A fiú csak most döbbent rá, hogy már percek óta ül a cikkre meredve, noha a szemei nem azt olvasták, míg a múltba szaladtak vissza a gondolatai.
– Ja nem, nem érdekel mit írnak, még el se olvastam. Csak … elgondolkoztam.
– Min? – A férfi hangja aggódónak tűnt.
– Azon, hogy … biztos vagy benne, hogy nem árt az üzletnek, ha … ha ilyeneket írnak rólunk? – lengette meg a lapot. Legnagyobb meglepetésére a férfi vidáman felnevetett. Az utóbbi időben már gyakrabban látta mosolyogni, de a nevetés még mindig ritka dolognak számított Perselusnál. Csodálkozva nézte, ahogy félreteszi saját újságját, feláll a fonott székből, és jókedvűen odasétál hozzá.
– Jaj Harry, megdöbbentő, hogy mennyire nem ismered még az embereket – guggolt le elé, és kapaszkodott meg a fiú térdében. – Ha láttad volna, hogy mekkora forgalom volt ma az üzletben, nem kételkednél benne, hogy a lehető legjobb dolog, ha ilyenfajta cikkek jelennek meg.
Megint felnevetett Harry elámult arckifejezését látva.
– Őszintén szólva – folytatta vigyorogva – már gondoltam is rá, hogy ha nem írnak maguktól, akkor magam fogok terjeszteni ilyen pletykákat.
– Te viccelsz – hápogott a fiú.
– Na jó, ez tényleg túlzás lenne. – komolyodott el kicsit Perselus arca. – De tény, hogy az emberek egy jó része kedveli az ilyen intim pletykákat, és persze kíváncsiak. Kíváncsiak rá, hogy ki is a híres Harry Potter szeretője. És mert kíváncsiak, hát bejönnek a boltba, hogy megnézzenek maguknak engem.
– De … de hát ez olyan … – Harry nem tudta szavakba foglalni, hogy milyennek is találja, inkább csak vágott egy undorodó fintort. – Téged ez nem zavar? – kérdezte aztán a továbbra is rendületlenül mosolygó Perselustól.
– Ugyan már! – szólt az könnyedén. – Hisz tudod jól, hogy mindig is hírnévre vágytam. -tette hozzá enyhe öngúnnyal és kajánul vigyorogva.
– Na igen – mosolygott most már Harry is – de nem gondoltam, hogy ilyen hírnévre.
– Hát igaz, ami igaz, nem ez volt álmaim netovábbja, viszont vigasztal a gondolat, hogy miközben bámulnak rám borjúszemekkel, én könnyedén rábeszélem őket, hogy vegyenek a legújabb ránctalanító krémemből díszfiolában, vagy rájuk tukmálok egy nagyobb tétel fogyasztó italt. – fintorgott a férfi a két legkeresettebb árucikküket emlegetve.
– A lényeg az, hogy jól megy az üzlet. Egyébként se panaszkodhatunk, de egy-egy ilyen hülyeség után – bökött az újság felé – rohamosan nő a forgalom, és marad is napokig. És még később is jönnek vissza olyan vevők, akik eredetileg csak engem megbámulni tértek be, de közben észrevették, hogy nálam olyat is megkaphatnak, amit máshol nem.
– Hidd el Harry – emelkedett fel a férfi – te vagy a legjobb reklám. – mosolygott le rá kedvesen.
– Ha te mondod … – sóhajtott a fiú beletörődően, de nem látszott jókedvűnek.
– Mi a baj? – guggolt vissza mellé Perselus aggódva. – Téged tényleg zavar ez? Figyelj, ha …
– Nem! Nem érdekel ez a része. – szakította félbe Harry. – Volt időm megtanulni, hogy ne figyeljek oda ilyenekre.
– Akkor mi a baj?
– Hát … nem is tudom … szóval, a lányok az iskolában … – elakadt, nem tudta, hogyan folytassa. Ilyenekről ők nem szoktak beszélgetni.
– Értem. – bólintott komoran a férfi. – Nincs esélyed náluk, mert azt hiszik, hogy …
– Nem! – vágott a szavába megint. – Egyáltalán nem, nagyon is van esélyem náluk, szinte le se lehet vakarni őket a nyakamról. – hadarta. – Mind meg akar menteni a női nem számára – gesztikulált színpadiasan, – amióta először célozgattak rá az újságban, hogy nem csak üzlettársak vagyunk. – Bosszúsan fújt egyet, aztán folytatta.
– Csak éppen oda se figyelnek közben arra, hogy én mit mondok, oda se figyelnek rám, és aztán csodálkoznak rajta, hogy miért nem kellenek nekem – morogta. – Csak a hírességet látják bennem, engem meg nem. – fűzte hozzá duzzogó képpel.
– Jaj te szegény, most akkor sajnáljalak téged? – gúnyolódott a férfi, de nyoma sem volt benne a régi szenvedélynek, amivel mindig bántani akarta őt.
– Nem, nem kell, hogy sajnálj – fintorgott a fiú – nem erről van szó. Igazából nem érdekes ez az egész, nem kell nekem egy lány se.
– Hát, akkor talán próbálkozz meg a fiúkkal. – vágta rá viccelődő hangon a férfi, és leült Harryvel szemben a földre, kezeivel átfogta a térdét.
– Nem, nem a lányokról van szó, és nem a fiúkról. Nekem egy ember kellene, aki … aki megért engem. Úgy, mint te. Ez a legfontosabb, és … és akkor minden más is rendben lenne.
– Senki sem fog úgy megérteni, mint én. – válaszolt elkomorodva Perselus. – Mert senki nem volt ott, senki nem látta és hallotta, hogy min mentél keresztül.
– Igaz. – hajtotta le a fejét Harry.
– De szerintem nem is kell, hogy ennyire megértsen, elég lenne, ha csak úgy nagyjából. És fogsz is ilyet találni előbb vagy utóbb.
– Tudom. De … nem is ez izgat engem. Pont nem ez.
– Akkor?
Harry tétovázott. Nem, nem akarta megbántani a másikat, olyanról beszélve, ami igazából nem tartozik rá, és Perselus magától sohasem beszélt a személyes dolgairól.
– Hát … én inkább attól félek, hogy te … hogy te nem fogsz találni senkit – nyögte ki végül. – Úgy értem, hogy nem … nem jársz el sehova, csak a növényeiddel foglalkozol, meg a bájitalokkal, meg a bolttal … és ha az emberek azt hiszik rólad, hogy te … meg én … szóval senki nem is fog közeledni feléd se, és … szóval érted … – mire a végére ért, már a füle is piroslott zavarában.
A férfi egy darabig csak nézte őt, az arckifejezése megfejthetetlen volt.
– Te komolyan az én szerelmi életem miatt aggódsz? – kérdezte aztán csendesen.
– Ühüm. – motyogta a fiú, kicsit félve Perselus reakciójától.
– De miért?
– Hát mert … mert én azt szeretném – kereste a szavakat Harry -, mert én azt szeretném, ha te boldog lennél. Annyira megérdemelnéd már, és … nem tudom – vont vállat -, én csak boldognak akarlak téged látni. Olyan … olyan jó rád nézni, és látni, hogy elégedett vagy, hogy örülsz az elismerésnek, amit a kutatásaidért kaptál, meg amikor a vevőid dicsérik a főzeteidet, és én azt hiszem, hogy már … már csak egy társ kellene melléd, és akkor tényleg maradéktalanul boldog lehetnél. És én nem szeretném, ha ez … ha ez amiatt nem valósulhatna meg, mert itt élek veled, és az újságok ilyen hazug cikkeket irogatnak rólunk.
Perselus még mindig komoly arccal őt figyelte, és látszott a szemén, hogy agyában egymást kergetik a gondolatok.
– Gyere ide! – nyújtotta végül felé a kezét.
Harry nem értette, mit akar, de szó nélkül odatelepedett mellé a földre, hagyta, hogy a férfi az ölébe húzza, magához ölelje. Egy percig így tartotta őt, aztán kicsit elhúzódott tőle, hogy a szemébe nézhessen.
– Harry! Nekem nincs szükségem senki másra.
A fiú vitatkozni akart, de Perselus a keze intésével belefojtotta a szót, és folytatta.
– Nincs szükségem rajtad kívül senki másra. – hangsúlyozta. – Érted?
És Harry értette. Értette, noha elhinni nem volt képes azonnal. Izgalmában nyelt egyet, és szinte ijedten meredt a férfire. Hogyan … hogyan adhatná a tudtára, hogy komolyan gondolta azt, hogy boldognak akarja látni, és ezért bármit megtenne? Hogyan mondhatná el neki, hogy mennyire megszerette, mennyire közel érzi magához, és mennyire jó neki, ha vele lehet?
Aztán rájött, hogy egyetlen mód van, amivel elmondhatja mindezt neki. Szavak csendültek fel elméjében, régen hallott szavak. Szeretni csak egyetlen módon lehet, Harry. Egész szívedből, teljes odaadással. Minden más csak gyönge füst, mely elszáll az idők szelében.
Levette a szemüvegét, hogy ne legyen útban, félresöpörte a fekete fürtöket Perselus arcából, és odahajolt a szájához. A csókja tétova volt és bátortalan, de elég ahhoz, hogy megértsék, és gyöngéd viszonzást kapjon.

A férfi szája meleg volt, puha, és óvatos. Olyan lassan és vigyázva ért az övéhez, mintha nem is bízna benne, hogy sokáig tarthat ajkaik finom érintkezése. Pedig Harrynek esze ágában sem volt megszakítani a csókot. Túl kellemes volt, és túl bizseregető, hogy ilyet tegyen.
Amellett végre nem érezte azt az idegességet, amit eddig mind a három alkalommal, amikor egy-egy lányhoz ilyen közel került. Akkor mindig úgy érezte, hogy tőle várják el a magabiztos kezdeményező szerepét, pedig leginkább tanácstalannak és tapasztalatlannak érezte magát az ilyen helyzetekben. De most ez nem számított. Itt nem számított, vele nem. Most csak hagynia kellett, hogy azok az erős karok átöleljék, a hajába túrjanak a hosszú ujjak, egyre szenvedélyesebbé váló csókjuk alatt birtokba vegyék a száját, egy forró nyelv keresse meg az övét. Mikor végül mégis elhúzódott kicsit, csak azért tette, hogy végre levegőhöz jusson.
Pihegve mosolygott rá a bizonytalan tekintetű Perselusra, akinek ettől megkönnyebbülten görbült felfelé a szája sarka. Újra és újra megcsókolta Harry arcát, száját, még az orra hegyére, lehunyt szemhéjaira is jutott belőlük. A fiú halkan felnevetett, és belenézett Perselus mélyfekete szemébe, ami örömtől csillogott. A jól ismert arcon sosem látott ragyogó fény gyúlt fel. Boldog volt, látszott rajta a végtelen boldogság. Harry érezte, tudta, hogy nem is kellene semmi több a férfinak, megelégedne ennyivel is – most igen. De ő már nem akart visszafordulni az útról, amin elindultak. A teste érintés után vágyott, érezni akarta magán a férfi kezét, a száját, bőre az övéhez akart simulni.
Újra megkereste azokat forró ajkakat, és közben szorosan, egyre szorosabban bújt hozzá. Most az ő ujjai túrtak bele a fekete fürtökbe, ahogy magához húzta Perselus fejét. Szenvedélyességével adta tudtára, hogy mi után áhítozik. Rájött, hogy a jobbára magányos kamaszkor után, milyen éhesen vágyik a fizikai kapcsolatra, és mennyire élvezi most annak minden percét és mozzanatát. Kipirult bőrével, a férfi ruhája alá csúsztatott remegő ujjaival erről mesélt neki, és Perselus megérezte a fiatal test sóvárgását. Elhúzta kicsit magát tőle, mélyen a szemébe nézett, mintha azt kérdezné, hogy valóban ezt akarja-e, és nem fogja-e megbánni, de Harry tekintete magabiztosan sugározta a választ.
Érezni akarlak. Teljesen. – mondta ki gondolatban, és tudta, hogy a férfi így is meghallotta őt.
– Menjük be. – suttogta, és egy gyors csókot nyomott Harry szájára, mielőtt felálltak volna.

Még szinte be se léptek az ajtón, Perselus már húzta is le a fiúról a pólót, miközben maga előtt terelte a lépcső és az emeleti hálószobák felé. Mire felértek, elhagyott ruhadarabok jelölték meg addigi útvonalukat. Harry nem tudta eldönteni, hogy miért a férfi szobájába tolja be őt Perselus: azért, mert eleve oda akarta, vagy csak azért, mert az volt közelebb. Mindenesetre jó választás volt, mert az ő ágya nem volt akkora, mint amire most lehuppant egy szál alsóban, és figyelte, ahogy Perselus megszabadul a nadrágjától. Látta, hogy automatikusan tolná le utána a fehérneműt is, de aztán a fiúra pillantva megállt a keze, és inkább odament hozzá az ágyhoz. Megint leguggolt elé, mint a teraszon, amikor beszélgettek.
– Harry … – kezdte, de az rátette az ujját a szájára, és megrázta a fejét.
– Tudom, hogy vigyázni fogsz rám és jó lesz nekem. És ennél több nem is kell.
De a férfi nem érte be ennyivel. Elhúzta Harry kezét, belecsókolt a tenyerébe, aztán kicsit szomorú szemekkel felnézett rá.
– Az apád lehetnék – suttogta.
– De nem vagy az. – vágta rá Harry határozottan. – Ellenben az egyetlen ember vagy, aki mellett képes vagyok boldog lenni.
– Szükségem van rád. Kérlek. – tette hozzá kicsit később könyörgő szemekkel, és Perselus pillantásából látta, hogy ez eldöntötte a dolgot.
Hátrébb csúszott az ágyon, és kezénél fogva maga után húzta őt. A férfi engedelmesen követte, fölé hajolt, rá a szájára, csókja megint olyan gyöngéd volt, mint a legelső. Tenyere végigsiklott Harry mellkasán, le az oldalán karcsú csípőjéig. Ott körzött, míg szája lassan szintén lefelé indult.
Mikor elérte egyik mellbimbóját, Harry meglepve felnyögött a gyönyörtől. Ez visszacsalogatta a férfi kezét ideföntre, hogy addig simogassa a másikat, míg a becézgetéstől hegyesen fölfelé nem mered mindkettő. Aztán Perselus újra feljebb húzódott, szinte félig ráfeküdt a fiúra, megcsókolta a száját, az arcát, végül a füléig csúsztak az ajkai.
Harry ekkor ismerte be magának, hogy tulajdonképpen nem ismeri a saját testét sem. Ellenben Perselus láthatólag teljes biztonsággal tudja, hogy mivel lehet őt felizgatni. Egyszerűen a fülét kívül-belül nyalogató nyelv elég volt hozzá, hogy éledező férfiassága robbanásszerűen megkeményedjen. S mintha csak megérezték volna, hogy most vált szűkké az alsója, rásiklott a domborulatára egy meleg tenyér. Harry eddig is a szaporán szedte a levegőt, de most nyögve kapott utána. Megfeszült a teste az eddig sosem érzett érintéstől, félő volt, hogy azonnal robbanni fog. De mielőtt ez bekövetkezhetett volna, Perselus elhúzódott tőle, és lejjebb tolta azt az utolsó ruhadarabot. Harry segített neki teljesen megszabadulni tőle, aztán a férfi tenyere végigsiklott a lábán, a combja belső felén, egy rövid, őrjítő pillanatig megpihent a heréin egy simogatásra, végül minden további teketória nélkül felcsúszott a merevedésére, rákulcsolta az ujjait, és finoman húzgálni kezdte rajta a bőrt.
Harry érezte, hogy az ágyon támaszkodó kezei remegnek, ahogy felemelte kicsit felsőtestét a levegőért vívott harcban, amiből hirtelen sehogy sem lett elég. Nem fogja sokáig bírni, ez biztos volt. Pedig legszívesebben egy örökkévalóságig akarta volna érezni ezt a gyönyört, ami messze felülmúlta azt, amit magának tudott szerezni.
De képtelen volt visszatartani magát, és egy nyöszörgő hang kíséretében visszahanyatlott az ágyra, ahogy elélvezett. Behunyt szemmel ízlelgette a gyönyör pillanatait, és az utána érkező kielégült megnyugvást. Arra tért magához, hogy Perselus elengedi, aztán egy forró száj lopott rövid csókot a homlokára.
– Pihenj csak. Mindjárt visszajövök. – hallotta suttogását.
Elgyengülten hevert hát tovább, amíg vissza nem tért hozzá a férfi, és le nem törölgette egy nedves törülközővel. A törölgetés alapos volt és hosszas, és egy idő után átment olyan simogatásba, amitől Harryben halványan megint megmozdult valami.
Hálásan magához húzta a még mindig alsóban lévő férfit, és megpróbálta leszedni róla azt, hogy hasonló örömökben részesítse. Az első, amit megállapított, amikor végre lekerült a fehérnemű, hogy Perselus, ha nem is borotválja, de mindenképp megkurtítja időnként a szőrzetét.
– Meleg van – vonta meg a vállát a férfi, amikor tétován odanyúlt először, és arcára kiült a csodálkozás.
Harry kicsit zavarba jött az idegen hímvessző látványától, de csak furcsa érzés volt megérinteni, egyáltalán nem taszító. Kicsit sápadtabb, de ugyanolyan meleg bőr fedte, mint az övét, s ha nem is volt méretre és alakra pont olyan, igazán elenyészőnek tűnt a különbség. És egyáltalán nem reagált másképp az érintésekre, mint a sajátja. Talán csak a gazdája volt kevésbé szemérmes ahhoz, hogy hangosan kifejezze, amit érez. Perselus szinte az első pillanattól kezdve zihált, néha kis nyöszörgés is kitört a torkából, amikor Harry felbátorodva a pozitív fogadtatástól hüvelykujjával a makk hegyére húzott körökkel próbálta még több gyönyörhöz juttatni, vagy amikor tenyere lesiklott egész a golyókig.
Végül a férfi nem bírta tovább, és elhúzta Harry kezét. Láthatólag még nem akart elmenni. Határozottan a hátára fordította a fiút, és ráhajolt a szájával az ölére, hogy megízlelje annak lassan éledező vesszejét.
Ilyen nincs. Ezt nem is lehet kibírni. – Harry tényleg úgy érezte, hogy valami el fog pattanni benne pillanatokon belül. Annyira őrjítő volt az a nedves, forró száj, ahogy ráborult, ahogy a makkján fel s le szánkázott a bőr a férfi ajkainak szorításától. Izgalma a kibírhatatlanságig fokozódott, és most már őt sem érdekelte, hogy milyen hangokat ad ki magából.
– Perselus, Perselus! – kiáltotta újra és újra a nevét. Gerince ívbe feszült, aztán visszazuhant, de még mindig nem ment el. Egyszerűen túl jó volt, olyan volt, mint a repülés. A teste pedig akarta még ezt a jót sokáig. Úgy érezte, nem tud betelni vele. Perselus még közelebb húzódott hozzá, egyik kezével a heréit kényeztette, a másikkal a fenekét simogatta. Aztán ritmust váltott, gyorsított a szopás ütemén, és Harry érezte, hogy megint közeledik egy új, egy sokkal magasabb csúcs felé. Mikor elérte, az utolsó pillanatban átfutott az agyán, hogy bármi történjék is, egész életében emlékezni fog erre az érzésre, és a férfira, akitől kapta. Aztán ráhullott az öntudatlanság, és reszketve elélvezett.
Mikor feleszmélt, Perselus fejét érezte a hasán, ahogy remegő szájjal belefojtja a nyögéseit a bőrébe, miközben valami nedvességet érzett a lábán. Sajnálta, hogy a férfi nem tudta megvárni, hogy ő fejezze be neki, amit elkezdett, de belátta, hogy beletelt volna egy kis időbe, míg meg tud mozdulni. Még ahhoz is alig érzett magában elég erőt, hogy felhúzza magához, és kárpótlásul gyöngéden végigsimogassa az arcát.

Sokáig feküdtek így egymás karjaiban, a másik vadul dobogó szívét hallgatva, míg lélegzésük visszanyerte szokott ritmusát.
Aztán Perselus elhúzódott tőle, és kutatva nézett rá.
– Miért …? – bukott ki belőle a kérdés.
Harry nem akart erről beszélni. Nem tudta, mit mondhatna, ami ne hangzana patetikusan. Inkább megvonta a vállát.
– Úgy döntöttem, hogy kitolok a firkászokkal. Ezentúl nem terjeszthetnek rólunk hazugságokat. – vigyorgott. – Legyen csak igazuk abban, amit írnak.
Perselus is elnevette magát, de aztán megrázta a fejét, és újra elkomolyodott.
– Miért? – ismételte meg újra, és Harry belátta, hogy megérdemli a választ.
– Mert szeretlek. – mondta végül egyszerűen. – Mert te ismersz engem, mert megértesz engem. Mert téged nem a hírnevem érdekel. Mert jó vagy hozzám, mert tudom, hogy bízhatok benned, mert számíthatok rád. Mert biztonságban érzem magam melletted. És mert jól érzem magam veled. Mindig. Itt is – legyintett egyet, az ágyra utalva. – Jó volt veled, csodálatos volt veled. Mert gyöngéd voltál, és tudtad, mire van szükségem. Mert ismersz engem. Mert szeretsz engem. Kell még más?
– Semmi. Semmi más nem kell. – suttogta a férfi, és odahúzta magához, gyengéden ringatva ölelésében.

Harry aznap éjjel azt álmodta, hogy repül. Másnap reggel az első gondolata az volt, hogy van még egy olyan csodálatos dolog, mint a repülés. Perselus karjaiban ébredni.