Átlagos megismerkedés volt a miénk. Minden úgy indult, ahogy az lenni szokott. Szerelmes volt belém, nagyon szerelmes. Szabadidőnket együtt töltöttük. Órákig hancúroztunk az ágyban, a legkülönbözőbb pozitúrákban. Aztán azzal az ötlettel jöttem elő, hogy játsszunk „szerepjátékot”. Minden nap különböző személyek voltunk. Más-más korban meghatározó figurák. Voltunk prosti és kuncsaft, kislány és öregember, cigányok, szegény emberek, gazdagok, voltunk az őskorban és a jövő században, karóba húztam.

Azt tettem vele, amihez csak kedvem volt, és ezt igen élveztem. Egyszer azt mondtam, legyünk rabszolga és császárnő. Minden szerep közül ez volt számomra legbizsergetőbb. Örömet okozott. Jó érzés volt megélni, hogy ő kiszolgáltatott, én pedig azt teszem, amit csak kigondolok.. Mindkettőnknek tetszett. Újabb és újabb ötletekkel rukkoltunk elő. Egy napon arra döbbentem rá, ez már több, mint egyszerű szerep. Az úrnője voltam, azt tettem velem, amit csak akartam. Habozás nélkül engedelmeskedett.
Korábban sosem tapasztalt érzés lett rajtam úrrá. Élvezetet jelentett, szenvedélyemmé vált. Boldog voltam, és szenvedése örömet jelentett nekem. Néha üvöltött a szenvedéstől. Sokszor hittem, nem bírja tovább, mégsem mondta ki a szót, amiben megállapodtunk, ha abba szeretné hagyni. Egy speciális eljegyzés is volt közöttünk. Egyik alkalommal (minden kikötözés nélkül) kilyukasztottam a bal oldali mellbimbóját, és bele tettem egy karikát mondván, ez a jele, hogy mától az én rabszolgám. Círka két centiméteres volt, olyan 4 milliméteres huzalból. Két részből állt. az egyikben furatok voltak, a másikból két csapocska állt ki. Befűztem a lyukba, és fogóval összeszorítottam. Így mindig vele voltam, rám gondolhatott, és senki nem tudta titkunkat.
„Kegyelem” volt a szó.
Abban maradtunk, ha kimondja, azonnal elengedem és szabadon távozhat. Különös eljegyzésünk után megparancsoltam, hogy három napig nem találkozhat velem. Ez alatt az idő alatt tartózkodnia kell minden szextől, és három nap után kell eldöntenie, hogy folytatjuk-e, szolgálni akar-e tovább? Ha szolgál, akkor büntetést kap a legkisebb engedetlenségért is. Viszont dönthet úgy, nem folytatja, és akkor örökre szabadon engedem..
Három nap elteltével jelentkezett szolgálatomra. Ekkor azt mondtam neki, most elutazunk egy hétre, csak ketten, és megtanítom az igazi engedelmességre.
Már hét közben felhozta cuccait. Hátizsák, ruhák, túra felszerelés. Amit egy hétre gondolt. Mondtam, majd én becsomagolok. Az indulás napjának reggelén pontosan érkezett hozzám. Öltözéke a megkívánt volt: túracipó, zokni, vászon short, póló.
– Várj! – mondtam, és egy tíz-tizenöt centiméteres láncot kapcsoltam egy erős karikával a mellében lévő gyűrűhöz. Máskor is tettem már ilyet. Izgató volt számára. Sosem tudhatta, mikor villan ki a póló alól, vagy mikor csörren meg.
Vonattal utaztunk, majd gyalogoltunk. A hátizsákja iszonyú nehéz volt. Néhány óra után már alig vánszorgott. Tudta, ez is része megpróbáltatásainak, de örült, hogy boldoggá tehet.

Megérkeztünk egy tisztásra, egy erdő közepére. Ettünk, majd utasítottam, hogy pakoljon ki és állítsa fel a sátrat. Megtette. Addig én egy fa tövében hűsöltem, és néztem. Ekkor értette meg, miért volt olyan nehéz a csomagja. Benne voltak a sátorvasak, cövekek, konzervek. Elcsigázott volt, és iszonyú fáradt. Amikor kész volt, odaszóltam:
– Vetkőzz!
Levetkőzött. – Mosd meg az arcod!
Megmosta. Kivettem a hátizsákból egy nyers színű vászonzacskót.
– Gyere – mondtam.
Olyan harminnc méterre mentünk. Le kellett térdelnie háttal egy fának. Kezeit és a lábát összebilincseltem a fa mögött. Nyakára egy vastag acél nyakörvet tettem, melyen négy irányban karikák voltak. Zsanér és csavar tartotta össze. Majd két szöget vertem a fába. Ráakasztottam a bilincsek láncát. A keze fölfelé feszült, bokái a láncon lógtak. Teljes súlya térdeire koncentrálódott, a köves talaj vágta a bőrét.
Ki kellett nyalnia a puncim. Miután a szájába élveztem, elővettem egy ragasztószalagot és beragasztottam a száját. Aztán elmentem, egyedül hagytam. Iszonyú órák következtek számára. A karja, a lába elzsibbadt, vágta a bilincs, fájt. Nagyon fájt. A térdét nem is érezte. Nem aludt. Aléltan lógott a láncokon. Amennyire engedték a bilincsek, mozgatta kezeit, lábát, hogy valamennyire fenn tartsa a vérkeringést. Kínjában mégis elaludt.
Arra ébredt fel, hogy letéptem a ragasztószalagot a szájáról. Kinyitottam sorban a bilincseket és másképp tettem rá. Keze-lába bilincsben maradt. Lábait úgy húsz centire, kezeit tíz centire tudta egymástól mozdítani. A két lánc egymással is össze volt lakatolva úgy, hogy amikor állt, a kezeit nem tudtam derékmagasságnál jobban felemelni. Visszakísértem a sátorhoz. Átvizsgáltam a testét, és kiszedtem belőle a kullancsokat. Az éjjel észre sem vette a különböző rovarokat, de volt rajta csípés elég. Egy flakon vizet és két szelet száraz kenyeret dobtam elé a földre. Gyorsan befalta, pedig a kezeit alig érezte.
Aztán néhány karjelzésre tanítottam meg. Ha felemeltem a kezem, vissza kellett jönnie hozzám. Volt ott egy domb. A fák között könnyen fel lehetett menni rá. Lehetett pár száz méter hosszú az út.
Azt mondtam, menjek fel a dombra.
Felment. Nem volt egyszerű bilincsben, mezítláb. Csak kicsiket tudtott lépkedni, és a talpát is szúrták a kövek, meg apró rőzsedarabkák. De azért könnyen ment. Egy kicsit lihegett csak, mikor felért. Megfordult. Intettem, hogy vissza. Visszajött. Ősszesen harmincötször kellett felmennie, meg visszajönni. Szórakoztatott a látvány. Két alkalommal kapott tíz-tíz percnyi szünetet, amikor ehetett két-két szelet száraz kenyeret, ihatott, és elvégezhette a dolgát. Estére véresre dörzsölték a bilincsek, a talpa csupa seb volt. Kétszer el is esett, ezért horzsolások és ütődések is voltak a karján, meg a homlokán. Hulla fáradt volt. Fájt minden tagja, de nem érdekelt. Vacsora ugyanaz, majd vissza a fához. A szájába élveztem megint, de most nem ragasztottam be. Olyan elcsigázott volt, hogy a legcsekélyebb ellenálláshoz sem lett volna ereje.
Szinte eszméletlenül lógott reggelig. Meghallotta a lépteimet. Láttam, hogy észre vett. Pár méterre, vele szemben leültem egy kőre, és néztem jó darabig. Közben a feje többször is lehanyatlott, nem bírta tartani. Aztán felálltam. Megpaskoltam az arcát.
– Kezdjük – mondtam.
Minden úgy történt, mint előző nap. Föl a dombra és vissza. Csak nem ment olyan könnyen. Csupa seb volt. Minden lépés fájdalmas. A harmadik menetnél, az úton felfelé, hirtelen dacossá vált. Amikor felért, elfutott a fák között. Rohant, amennyire csak engedték a láncok. Ész nélkül rohant. Nem törődött az újabb horzsolásokkal sem. Csak rohant. Értelmetlen futás volt. Hová mehetett volna? Hová szökhetett volna előlem? Miért nem mondta ki a kulcsszót? Egyszerűen eszébe sem jutott.
Amikor utolértem, haraptam, rúgtam, karmoltam. Ő zokogva üvöltött:
– nem, ezt nem csinálom tovább! Nem kényszeríthetsz mindenre! Ilyen értelmetlen baromságra!
Én rendkívül higgadt voltam. Már vártam. Pórázt kapcsoltam a nyakörvére, és magasan egy fához kötöttem. Kegyetlenül megkorbácsoltam. Nem emlékszem, mennyit ütöttem rá, de legalább ötvenet. Akkor hagyta abba, amikor már rángatódzni és üvölteni sem bírt, csak lógott a nyakörvön. Testét vörös csíkok borították mindenütt. Amikor eloldoztam, a földre esett. Néhány percig mindketten mozdulatlanok voltunk. A bakancsommal nagyot rúgtam belé.
– Felállni – mondtam egykedvűen. Visszavezettem a sátorhoz.
– Megbüntetlek – mondtam. Egy súlyt akasztottam a mellbimbójáról lógó láncra.
– Vedd fel! – mutattam egy kőre. Gyerünk! – rántottam meg a pórázt. Felvezettem a dombra, majd vissza. Estig még ki tudja hányszor.
Fogtam a pórázt és jött mellettem. Kezemben volt a korbács. Tudta, ha nem engedelmeskedik, akkor kényszeríteni fogom. Szó nélkül jött, vánszorgott mellettem, kezében a kővel. A súly tépte a mellbimbóját. Nem tehetett mást, jönnie kellett, csak a könnye folyt némán. Még négy napig csináltuk így, nehezítve. Száraz kenyeret és vizet kapott, amíg én jókat ettem. Szombat reggelre meglepetést eszeltem ki. Reggeli után levettem a bilincseket.
– Pakolj össze – mondtam. Elmentünk egy közeli patakhoz. Utasítottam, hogy mosakodjon meg és hozza magát rendbe. Visszakapta a ruháit.

Haza mentünk, mindketten a saját lakásunkba. Vasárnap reggel felhívott, és jelentkezett szolgálatomra. Hát így törtem be egyik leghűségesebb szolgámat.