Két kamasz fiú belefárad a gyűlöletbe, és megtapasztalja, hogy mennyivel édesebb együtt, mint egymás ellen. Egy cikesz nem tud gondolkodni. Ha egy cikesznek csak a legkisebb mértékben is volna esze, akkor egy ilyen szép napsütéses szeptember végi napon csak olyan helyeken repkedne, ahol a napfény megcsillanhat aranyló testén, és szivárványszínű szárnyán. De hát a cikeszeknek nincs eszük, és annak meg különösen nem volt egy csöpp sütnivalója se, amelyet Harry Potter üldözött magányos gyakorlása közben ezen a hétvégi napon, mert újra és újra bebújt a kviddics pálya lelátói alá.
Ott repkedett fel- s alá a vastag oszlopok között a sűrű félhomályban, s ha épp Harry elől menekülve ki is repült egy rövid időre a pályára, utána hamar visszatért a lelátónak arra a részére, ahonnan a mardekárosok szokták buzdítani csapatukat. Harry már háromszor volt kénytelen berepülni utána, kockáztatva azt, hogy a sötétben nekimegy valamelyik gerendának.
Épp kezdte megbánni, hogy nem ment inkább Roxmortsba Ronékkal, de Pitonnak megint sikerült már év elején annyi büntetőmunkát rásóznia, hogy emiatt nem tudott részt venni az edzéseken, és muszáj volt egy kicsit gyakorolnia, hisz a nyáron egyszer sem repülhetett.
Amikor a cikesz negyedszer is maga után csalta a lelátók alá, úgy döntött, feladja. Már épp vette volna elő a pálcáját, hogy egy Invito-val kapja el a labdát, és így fejezze be az edzést, amikor feltűnt neki egy furcsa alakú árny az egyik oszlop tövében.
Közelebb lebegett a seprűjével, és kimeresztette a szemét. Az árny megmozdult, sőt, meg is szólalt, méghozzá Draco Malfoy hangján.
– Mi a fenét bámulsz, Potter?
Harry egy percig csak ült némán a seprűn, és a lelkében harcoló két érzés küzdelmét figyelte. Az egyik, a szőke mardekáros fiú iránt érzett utálata azt súgta, hogy minden perc, amit a kis görény közelében kell töltenie, kész büntetés, tehát ne törődjön vele, és hagyja itt. A másik érzés viszont a kíváncsiság volt, amely mindenáron tudni akarta, hogy mi a fenét csinál Malfoy ebben az eldugott zugban. Végül a kíváncsiság kiütéssel győzött, és átvette az irányítást Harry hangképző szervei fölött.
– Mit keresel itt, Malfoy?
– Semmi közöd hozzá – jött a rutinszerű felelet, de Draco hangja sokkal inkább unott volt, mint visszautasító.
Ez nem is volt olyan meglepő annak, aki az utóbbi időben látta a fiút, és Harrynek a közös óráikon, és azon túl is volt már elég alkalma rácsodálkozni, mennyire megváltozott Draco a nyáron. Zárkózott lett és fásult. Már nem foglalkozott azzal, hogy borsot törjön Harry és barátai orra alá, már nem gúnyolódott, már nem dicsekedett. Az utóbbi négy hétben egyszer sem lehetett tőle hallani kedvenc szavát, az apám-ot.
Igaz, Lucius Malfoyjal most nem is nagyon dicsekedhetett, hacsak amiatt nem, hogy sikerült neki megszöknie az Azkabanból néhány társával együtt, és most körözött bűnözőként bujkál valahol. De Draco az apjával kapcsolatos hírek iránt sem mutatott érdeklődést, mint ahogy a tanulás iránt sem. Az eddig igen jó jegyekkel büszkélkedő fiú most sorra kapta az elégteleneket, és még csak nem is látszott rajta, hogy ez bármit is számítana neki. Már arról suttogtak, hogy a prefektusi címétől is meg fogják fosztani, mert ezirányú teendőit is csak tessék-lássék látta el.
Az pedig, hogy ezen a szép napon, míg mindenki más Roxmortsban, a parkban, vagy a tóparton élvezi a jó időt, addig Malfoy behúzódott ebbe a hűvös, sötét és poros zugba, mindennél jobban bizonyította, hogy valami nagyon nincs rendben a fiúval.
Harry nem is hagyta ennyiben a dolgot, és megismételte.
– Azért csak áruld el, hogy mi a fenéért másztál be ide?
– Randim van, ha nagyon tudni akarod – felelte nyeglén a fiú. – Úgyhogy lépj le! – vetette még oda neki, és úgy tűnt, mintha megpróbálna valakit vagy valamit a háta mögé rejteni. Ezzel viszont csak azt érte el, hogy Harry önkéntelenül is közelebb repült hozzá, és megállapította, hogy a mardekáros egyedül van, és furcsa, azonosíthatatlan szag terjeng körülötte a levegőben.
– Na ne viccelj, Malfoy! Akármennyire buknak is a lányok a szép szőke hajadra, meg az arisztokratikusan magasan hordott orrodra, azért egyik se annyira, hogy ide jöjjön veled randira – mondta gúnyosan.
– Én nem mondtam, hogy lányt várok – rántotta meg közömbösen a vállát Draco.
Harry fáradtan felsóhajtott.
– Ne tereld el a szót, Malfoy. Tudom, hogy nem vagy meleg, és különben is, a fiúk se ilyen helyekre járnak légyottra. Esetleg ha egy házimanót hívtál ide …- direkt cukkolta a mardekárost, hátha dühében elárulja végül, hogy mit csinál itt.
Draco azonban csak gúnyosan felhorkantott.
– Na, mintha te bármit is sejtenél arról, hogy én mi vagyok, és mi nem.
Aztán megvetően hozzátette:
– Meglepődnél, ha tudnád, milyen gyakran elképzeltem már, ahogy kinyalatom veled a seggem, bébi!
Se az a horkantás, se ezek a szavak nem illettek a gúnyolódásában is finom modorú Dracohoz, és Harry ettől végre rájött, hogy honnan származik a furcsa szag: a fiú enyhén részeg volt, és bizonyára egy üveg az, amit a háta mögött rejteget.
Ez már több volt a soknál. Az ivás ugyan megmagyarázta, hogy miért bújt ide, na de egyrészt honnan szerezte az italt, másrészt miért iszik? Az apja miatt? Harry valamiért nem hitte ezt, hiszen Lucius elfogása után a fia inkább csak dühösnek tűnt, de nem látszott rajta, hogy megviselné a dolog. Mostanra azonban teljesen kifordult magából, és Harry már inkább szánta, mint gyűlölte őt ebben az állapotában.
Lecsusszant a seprűről, és odaült Draco közelébe a gerendára.
– Mit iszol?
– Mér’, kérsz? – húzta elő az üveget Draco a háta mögül, és odanyújtotta Harry felé.
Harry átvette tőle, és a deszkák között bevilágító vékony fénynyaláb alá tartotta a címkéjét.
Lángnyelv-whisky volt.
Még sose ivott ilyet, és annyira nem is vágyott rá, hogy megkóstolja, de úgy érezte, hogy ezt kell tennie, ha szóra akarja bírni Malfoyt, és a kíváncsi énje pontosan ezt akarta. Így hát meghúzta az üveget, és csak azért nem köpte ki rögtön a folyadékot, mert a büszkesége nem engedte, hogy Draco röhöghessen rajta. Viszont mostantól kezdve szemernyi kétsége sem volt abban, hogy az italt méltán nevezték el Lángnyelvnek. Úgy érezte, hogy menten elégeti, szétmarja a száját, a torkát, a nyelőcsövét, de még a gyomrát is a folyadék.
– Áhh … – nyögte, mikor végre levegőhöz jutott. – Egek! Hogy bírod ezt meginni?! Ez szörnyű! – lehelte, és gyorsan visszaadta az üveget.
– Sehogy – ismerte be Malfoy. – Mit gondolsz, miért van még mindig majdnem tele? – lötyögtette meg a flaskát.
– De akkor miért pont ezt iszod? – Harry nem értette. Ha Malfoy be akar rúgni, annak vannak kellemesebb módozatai is. Meg egyáltalán, vajon honnan szerezte?
– Mert Piton csak ezt szereti – Malfoy nekitámaszkodott a hátával az egyik gerendának, a lábát meg keresztben feltette arra, amelyiken épp ültek. Szemmel láthatólag azzal sem törődött, hogy majdnem Harry ölében landolt a cipője.
– Piton? – Harry fejében derengeni kezdett valami. – Te … csak nem tőle loptad?!
Harry szeme mostanra már elég jól hozzászokott a félhomályhoz, és látta, ahogy Draco lehunyt szemmel, unottan bólint egy nagyot.
– Te megvesztél?! Ezért leátkozza rólad a fejedet! De minimum úgy repülsz a Roxfortból, hogy lehagyod még az én Tűzvillámomat is. És mindezt seprű nélkül!
Draco megint megrántotta a vállát.
– Az engem már nem érdekel – mondta vontatottan még mindig csukott szemmel.
Harrynek megütötte a fülét az a már szócska. Valahogy nem illett bele a mondatba. Egy gyanú kezdett körvonalazódni benne. Draco Piton szobájából szerezte az italt. Vagyis amikor elemelte, akkor mást is elemelhetett. Például egy bájitalt. Például egy mérget. Ez megmagyarázná, hogy miért nem érdeklik a következmények. Ez megmagyarázná, hogy miért iszik.
– Kell egy kis bátorságot innod, mielőtt megölöd magad? – kérdezte feszülten, és éberen figyelte Malfoy minden rezdülését.
A fiú lehunyt szemei felpattantak, és Harry most már biztos volt benne, hogy igaz a gyanúja. Egy pillanatig azt hitte, hogy Draco megpróbálja letagadni, de úgy látszik, már túl volt azon a ponton.
– Benned egy nyomozó veszett el, Potter – nyögte fáradtan, és megint lehunyta a szemét.

Harry ijedten nyelt egyet. Erre nem számított, és nem tudta, mit tegyen. Azt tudta, hogy mit kell tennie. Meg kell akadályoznia, hogy Draco végrehajtsa a tervét. Mert a mardekáros fiú egy rohadék volt, de a halált akkor sem érdemelte meg. Akkor sem, ha maga választotta ezt az utat. De nem tudta, hogyan gátolhatná meg ebben. Ha itt hagyja, hogy segítségül hívja valamelyik tanárt, Malfoynak lesz ideje meginni a mérget. Tehát el kell valahogy vennie tőle.
Valamiért mégsem akaródzott pálcát emelnie rá. Most nem. Inkább lebeszélni akarta volna a dologról, és legfőképpen megérteni, hogy mi juttatta idáig a fiút. Azt viszont sejtette, hogy egy egyszerű Miért? kérdésre nem felelne.
Míg ezen töprengett, elmélyült közöttük a csend, és Malfoy fészkelődni kezdett.
– Na mi van, Potter? Nem rohansz jelenteni, hogy mire készülök? Meg se próbálod megakadályozni? No persze, megértelek, örülsz neki, hogy megszabadulsz tőlem … Csak akkor miért nem tűnsz már el, hogy végre nyugtom legyen? Vagy végig akarod nézni? Netán még segítesz is, ha megremegne a kezem, hm? – A végére már inkább a fiú hangja remegett, és most először érződött, hogy valóban a legmélyebb kétségbeeséssel küszködik a nyegleség álarca mögött.
Harry önkéntelenül is közelebb csusszant hozzá, lelökve Draco lábát a gerendáról, s így arra kényszerítve őt, hogy feladja hanyag testtartását. Malfoy lehajolt, és letette az üveget a földre, aztán úgy maradt, előregörnyedve.
– Nézd, Malfoy … – kezdte Harry -, én voltam már úgy, hogy azt hittem, meghalok. Voltam már úgy is, hogy annyira fájt valami, hogy inkább meg akartam halni. De most itt vagyok, és örülök neki, hogy itt lehetek. Pedig … nem túl rózsásak a kilátásaim. Voldemort vadászik rám, és ha engem kérdezel, akkor előbb vagy utóbb el is fog kapni. De mégse akarok öngyilkos lenni, és én … egyszerűen csak nem értelek téged, hogy te miért akarsz.
Csönd telepedett közéjük, és Harry már azt hitte, hogy nem is kap választ.
– Nem akarok én se meghalni – sóhajtotta végül Draco. – De nincs más választásom, csak annyiban dönthetek, hogy kinek a kezétől és hogyan fogok. És akkor már szeretnék gyorsan és fájdalommentesen.
– Ezt nem értem.
– Nem kell, hogy értsd! – fakadt ki Malfoy idegesen megrándulva.
– Oké, oké … – csitította Harry, és automatikusan a vállára tette a kezét, hogy megnyugtassa. – Ha nem akarsz róla beszélni, hát nem kell.
Megint hallgattak egy sort, de Harry keze ott maradt a fiú vállán, mert úgy tűnt, mintha az érintése lassan feloldaná Draco feszültségét, és reménykedett benne, hogy így talán sikerül lebeszélnie erről az őrültségről. Aztán Malfoy hirtelen minden átmenet nélkül remegni kezdett, és levegő után kapkodott. Végül kitört belőle a zokogás, olyan hevesen és olyan erővel, hogy majdnem leesett a gerendáról. Teljesen elhagyta magát, és ha Harry ijedten el nem kapja, és átölelve meg nem tartja, akkor összecsuklik előtte a porba roskadva. Draco egy ideig csak tűrte, hogy Harry így tartsa, aztán odabújt hozzá, a vállgödrébe temette az arcát, és tovább zokogott.
Harry rémületében szinte megdermedt, fogalma sem volt arról, hogy mit tegyen, egyszerűen nem tudta kezelni a helyzetet. Így hát csak hagyta, hogy a szőke fiú addig sírjon, míg bele nem fárad, és közben úgy érezte, mintha Draco minden könnycseppje nem csak a kviddics-talárt áztatná el a vállán, hanem a lelkéből is kimosná az eddig iránta érzett gyűlöletét. Draco csak nagyon sokára kezdett el csendesedni, de még utána is többször fel-fel csuklott benne a sírás. Aztán végül elhúzódott Harrytől, megint nekidőlt az oszlopnak, ahogy az előbb, és a ruhaujjába törölte maszatos arcát.
– Kérdezhetek valamit? – szólalt meg egy idő után. A hangja rekedt volt a sírástól, és még mindig kicsit hisztérikus felhangokkal teli.
– Persze – nyögte a történtektől még mindig megrökönyödve Harry.
– Hogy lehet az, hogy miután az elmúlt öt évben én mindent megtettem, hogy az összes lehetséges módon megalázzalak, kigúnyoljalak és fájdalmat okozzak neked – és valld be, hogy nem is eredménytelenül -, te most mégis itt ülsz, és engem vigasztalsz?
– Jó kérdés – dünnyögte Harry, mert valóban jogos volt, hogy Malfoy nekiszegezte ezt.
– Nem t’om – vonta meg végül a vállát. – Az elmúlt években minden rendben volt veled, és tényleg szemét voltál, szóval könnyű volt téged utálni. De most semmi sincs rendben. Teljesen ki vagy készülve, és egy rakás szerencsétlenségen nincs semmi gyűlölnivaló. Azt hiszem, azért vagyok most itt, hogy helyrepofozzalak, és aztán majd megint nyugodt szívvel tudjalak utálni. Ha kicsinálod magad, abban nekem nincs semmi élvezet. Én szeretnélek kicsinálni – tette hozzá vigyorogva, de persze ezt az utolsó mondatot nem gondolta komolyan. Annyira azért sosem gyűlölte Malfoyt, hogy ő akarja bántani a mardekárost. Leginkább csak azt szerette volna, ha békén hagyja őt és a barátait. Úgy, ahogy azt az elmúlt hetekben tette. Tulajdonképpen hálás is volt ezért neki – döbbent most rá Harry. Megcsóválta a fejét.
– Mi nem tetszik? – kérdezte Malfoy a fejmozdulatot látva.
– Csak az jutott eszembe, hogy … annyira megszoktam már, hogy piszkálsz engem meg Ronékat, hogy mivel mostanában már nem csináltad, örültem neki. Érted? Örültem valaminek, aminek természetesnek kellene lennie.
Draco nem válaszolt, így megint hallgattak egy ideig.
– Még mindig szeretném tudni, hogy mire gondoltál azzal, hogy mindenképpen meg kell halnod. Ki akar téged megölni? – kérdezte végül Harry, mert a dolog nem hagyta nyugodni. – Vagy beteg vagy? – tette hozzá, amikor eszébe jutott a másik alternatíva. Hiszen Draco az utóbbi időben gyengének is tűnt, és gyakran még a szokásosnál is sápadtabb volt, beesett, karikás szeme pedig fájdalomról és álmatlan éjszakákról tanúskodott.
– Nem, nem vagyok beteg – rázta a fejét a fiú. – És hogy ki akar megölni? Nos, nem akar senki. … De fog. … Az apám fog megölni.
– Miért tenne ilyet? – hördült fel Harry. Ez képtelenség!
– Mert azt akarja, hogy én is halálfaló legyek, mint ő. De én nem leszek az soha – megint megrázta a fejét, a hangja határozott volt. – Minek? Nem tudnék … nem tudnék úgy élni. Nem tudnám a talpát nyalni … annak a szörnyetegnek, aki a saját embereit is crucióval kínozza akár csak egy rosszul megválasztott szó miatt is. Nem tudnék állandó rettegésben élni tőle. És nem, nem tudnám követni a parancsait, amikor meg kellene kínoznom valakit. Még azt sem tudtam elviselni, hogy lássam és halljam, ahogy mások csinálják – Malfoy hangja megint egyre hisztérikusabb lett, és össze-összerándult, ahogy felidézte gondolatban az emlékeit. Mert Harry most értette meg, hogy a fiút az apja bizonyára elvitte egy halálfaló-gyűlésre. Vagy inkább egy akcióra.
– Azelőtt akartam ezt, én is olyan akartam lenni, mint az apám – a fiú most már csak suttogott maga elé meredve. – Azelőtt azt hittem, hogy másokat bántani élvezet. Mert erre tanítottak. Azelőtt élveztem is, ha én bánthattam másokat, de azok csak gyerekes hülyeségek voltak. De amikor megláttam a vért, és hallottam a csontok ropogását, és azokat az iszonyatos sikoltásokat … az olyan … annyira valóságos volt. Abban nem volt semmi olyan, amit élvezni lehet.
Harry nem merte megtörni ezt a vallomást.
– Azt hiszem, az volt a szerencsém, hogy teljesen lebénultam az iszonyattól. Se mozdulni, se szólni nem tudtam, ezért nem vették észre rajtam, hogy milyen rosszul vagyok. Talán még apám se. És már akkor tudtam, hogy meg kell halnom. Mert én ezt nem fogom tudni csinálni, de ha nem teszem, akkor vagy Ő öl meg, vagy az apám, hogy bizonyítsa a hűségét. Sose láttam még, hogy bárki előtt is meghajolt volna az apám, és arra nevelt engem is, hogy én se tegyem ezt sose, de Előtte még ő is szinte a porban csúszott. Akkor értettem meg, hogy minden hazugság volt, amit tanított nekem. Akkor értettem meg, hogy szemrebbenés nélkül el fogja vágni a nyakam, ha ellenállok neki.
– Akkor pedig inkább a méreg, érted? – nézett végre fel Harryre.
– Igen, ezt értem – Ez túlzás volt, mert valójában inkább csak sejtette, hogy mi történik a fiúban. De most nem az volt a fontos, hogy teljesen megértse, hogy mi sodorta idáig Dracót, hanem az, hogy megmutassa neki a kiutat innen. – Azt nem értem, hogy miért gondolod, hogy nincs más alternatíva?
– Ugyan mi? – horkantott megint gúnyosan Malfoy, és lenyúlt az üvegért. Nagyjából hasonló arcot vágott a whisky ízétől, mint Harry, de láthatóan jobban bírta nála.
– Például kérhetnél segítséget. Védelmet. Hogy …
– Kitől? – vágott a szavába Malfoy. Még nem kiabált, de már emelkedett a hangja. – Az anyámtól? Ő egy szalmaszálat nem tenne keresztbe apám előtt, úgy fél tőle. A rokonaim egy része meg szintén benne van abban az átkozott bandában, a többi meg olyan béna, hogy esélyük se lenne megvédeni. Arról nem is beszélve, hogy nem is vállalnák. Mifelénk nem szokás beavatkozni mások ügyeibe.
– Dumbledore meg tudna védeni. Beszélj vele … – de Malfoy megint nem hagyta befejezni.
– Dumbledore meghallgatna, aztán szépen hívná az auror barátait, hogy vigyenek el kihallgatni, hogy mit is kerestem én egy olyan helyen, ahol muglikat kínoztak és öltek meg, és miért nem próbáltam meg megakadályozni, és miért hallgattam róla eddig, aztán szépen kikötnék én is az Azkabanban.
– Ugyan már, hisz te még kiskorú vagy, és az apád vitt oda …
– Az apám, aki körözött bűnöző, és én vele mentem, ahelyett, hogy az aurorokat hívtam volna – mutatott rá Malfoy.
– De ő akkor is az apád, és mi mást tehettél volna? Egyébként is, tévedsz. Dumbledore sose szólna senkinek a dologról.
– Nem? Akkor mit csinálna? Hm? Mit csinálna velem? Hogyan védene meg? – kérdezte Malfoy fintorogva, és megint meghúzta az üveget.
– Azt nem tudom pontosan. De például az is egy megoldás, ha itt maradsz a Roxfortban. Itt biztonságban vagy, ide nem mer jönni se az apád, se Voldemort – Harry annyira szerette a Roxfortot, hogy fel sem merült benne, hogy másnak talán nem ez a legideálisabb hely a világon.
– Itt maradok. Aha – gúnyolódott Malfoy. – No és milyen alapon tart itt Dumbledore, ha senkinek nem mond semmit? Milyen jogon tagadja meg az anyámtól, hogy elvigyen innen, ha az apám ráparancsol, hogy tegye ezt meg?
– Nem tudom – Harry kezdett kétségbeesni. Ez tényleg nehezebb ügy volt, mint gondolta, hisz Malfoy még kiskorú, és jogilag a szülei szabják meg, hogy hol éljen. – Nem tudom, de Dumbledore tudni fogja, csak …
– Hagyd már abba, Potter! – Malfoy most már tényleg kiabált. – Nem érted, hogy nincs senki, aki segíthetne?! És ha bárkinek is szólok, azzal csak annyit érek el, hogy onnantól kezdve egy perc nyugtom se lesz, mert mindig figyelni fognak, nehogy kárt tegyek magamban. Most, hogy rájöttél mi az ábra, kis nyomozókám, ez az utolsó lehetőségem – fejezte be keserűen.
– Még az a szerencse, hogy egy azonnal ható mérget csórtam el Piton készletéből – vette elő a zsebéből a kis fiolát. – Lám, mire jó, ha az ember kiváló bájitaltanból, és bejáratos a tanára szobájába – vigyorodott el ironikusan.
Harryben meghűlt a vér. Ezt nem fogja végignézni. Felkészült rá, hogy előrántsa a pálcáját, és elkábítsa Malfoyt, mielőtt megihatná a mérget.
– Szóval, te csak pattanj fel a seprűdre kis lovag, aztán rohanj segítségért, ha …
Harry nem várt tovább, mert Draco már tette is le a whiskys üveget, hogy mindkét kezét használni tudja a fiola kinyitásához. Szerencsére elég részeg volt már, és nem gondolt arra, hogy Harry egyedül is megpróbálhatja megakadályozni, hogy véghezvigye a tervét. Amint Malfoy előrehajolt, hogy az italos üveget letegye, nem is vehette észre a mozdulatot, amivel Harry előkapta a pálcáját.
– Stupor! – kiáltotta, és a mardekáros, akit készületlenül ért a támadás, azonnal lehanyatlott a gerendáról, puffanásával nagy port verve fel.
Harry odaugrott hozzá, és a portól köhögve keresni kezdte a kis fiolát, ami kiesett Draco kezéből. De lenn még sűrűbb volt a sötétség, és nem találta.
– Lumos! – lendítette meg egy kicsit a pálcáját, és ahogy a fény kigyúlt, eszébe jutott a sokkal kézenfekvőbb megoldás is.
– Invito fiola! – és már a kezében is volt a kis üveg.
Már felkapaszkodott a seprűjére, amikor eszébe jutott, hogy ha Malfoy idő előtt magához tér, még mindig kárt tehet magában.
Harry legszívesebben megkötözte volna, de ilyen bűbájt nem ismert, így inkább csak a whiskys üveget vette magához, nehogy felvágja a cserepeivel az ereit. Más, öngyilkosságra alkalmas dolgot nem igen találhat Draco a közelben, és ő sietni fog. Nagyon sietni.
Szerencséje volt. Amint kirepült a lelátók alól, és elkanyarodott a kastély felé, azonnal megpillantotta Pitont. A tanár végtelenül idegesnek tűnt, bizonyára rájött, hogy megdézsmálták a készletét. Harry nem igen mert volna a szeme elé kerülni, amikor ilyen dühös, de most a tanár volt a legközelebb Malfoyhoz. És bármit tesz is majd Dracoval Piton, az nem lesz olyan szörnyű, mintha a fiú megölné magát, amíg Harry Dumbledore-t keresi.
Éles kanyart írt le, aztán hirtelen lefékezett Piton előtt.
– Potter! – csattant a hangja, de Harry nem hagyta folytatni.
– Gyorsan, tanár úr, Malfoy meg akarja ölni magát! Elkábítottam, de bármikor magához térhet. Ott van, a lelátók alatt – mutatta az irányt.
– Mit beszélsz? – Pitonnak kimeredt a szeme.
– Ezt magától lopta – nyomta a döbbent férfi kezébe a fiolát és az üveget, amiből repülés közben az összes whisky kifolyt, és eláztatta a talárját. Remélte, hogy ezek a bizonyítékok meggyőzik a helyzet súlyosságáról a tanárt, és így is történt. Piton valamivel nyugodtabbnak tűnt, miután meglátta a sértetlen üvegcsét a méreggel.
Odavarázsolt magának egy seprűt, és intett Harrynek, hogy mutassa az utat.

Malfoy még mindig kábultan feküdt, amikor odaértek, és Piton azonnal elküldte Harryt Madame Pomfrey-ért. A javasasszony után pedig Harry kérés nélkül is Dumbledore-hoz indult, akit sikerült is elkapnia, amint Flitwickkel beszélgettek a szobája előtt.
Az igazgató figyelmesen végighallgatta Harry beszámolóját, aztán bólintott.
– Rendben Harry, helyesen cselekedtél mindenben. Draco miatt ne aggódj, gondoskodunk róla. És erről egy szót se senkinek.

Harry meg is tartotta az ígéretét, ez azonban még mindig kevés volt ahhoz, hogy el ne terjedjen az eset az egész iskolában. Persze a teljes igazságot senki sem tudta, de több különböző verziót is adtak szájról szájra. Harrynek az tetszett a legjobban, ami szerint Malfoyt nyár óta heves szerelmi bánat emészti, ezért annyira berúgott, hogy Piton eszméletlen állapotban talált rá a seprűtárolóban, és most alkoholmérgezéssel ápolják a gyengélkedőn.
Persze egyesek sejteni vélték, hogy eredetileg nem Piton, hanem Harry talált rá, és ezt hallva Ron azonnal rászállt a barátjára, hogy kifaggassa. Harry azonban ódzkodott attól, hogy bármit is elmondjon a történtekből, és nem csak az igazgató utasítása miatt. Egyszerűen szerinte épp elég baja volt már a mardekáros fiúnak, nem kellett még az is hozzá, hogy mindenki a történteken csámcsogjon.
Ron persze felhúzta az orrát, amiért Harry még csak beszélni sem volt hajlandó a témáról, és tüntetően félrevonult Hermionéval az egyik sarokba. Amióta együtt járt a lánnyal, egyébként is eltávolodtak kissé egymástól. Harry gyakran érezte magát felesleges harmadiknak, ezért kerülte őket, barátai pedig félreértették a viselkedését, és azt hitték, hogy haragszik rájuk. Ron még azt is felvetette, hogy féltékeny. Vagy csak szimplán irigykedik, amiért Ronnak már van barátnője, neki pedig még mindig nincs.
Pedig Harry sem féltékeny, sem irigy nem volt. Cho Chang már rég nem érdekelte, és nem is hitte, hogy egyhamar kedve lesz megint egy lánnyal kezdeni. Különben is, minek? A jóslat, mint valami feje fölött lebegő árny, kiölte belőle azt a fajta életkedvet, ami a romantikus érzelmeknek kedvez. Az egyetlen, amiben a kviddicsen kívül még örömet tudott lelni, az a sötét varázslatok kivédésének tanulása volt. Az idei tanárnőjük végre normális volt, és rengeteget gyakorolhattak órán, és azon kívül is. Harry pedig olyan sűrűn élt ezzel a lehetőséggel, amennyire csak a házi feladatai engedték.

Aznap éjjel nyugtalanul aludt, azt álmodta, hogy nem találja sehol se Pitont, se Dumbledore-t, az egész iskola üres, és mire visszaér a lelátók alá Malfoyhoz, addigra a fiú felakasztja magát az iskolai nyakkendőjével. S hiába tudta, hogy ez csak a napközben felgyülemlett feszültség szülte álom volt, mégis elhatározta, hogy meglátogatja Malfoyt a gyengélkedőn, még reggeli előtt. Meg akart bizonyosodni róla, hogy jól van, és talán arról is, hogy nem haragszik rá nagyon.

Malfoy nem haragudott. Madame Pomfrey szerint a túl közelről és részegen kapott kábító átok kicsit megviselte, és van egy enyhe idegösszeroppanása is, de még aznap felkelhetett. Csak azért maradt a gyengélkedőn, mert nem volt kedve visszamenni a többi mardekáros közé, hogy faggassák, és Dumbledore azt mondta neki, hogy nyugodtan pihenhet pár napot, míg elcsitul az ügy.
– Egyébként igazad volt, Dumbledore tényleg azt mondta, hogy itt maradhatok a Roxfortban, és hogy nem szól senkinek arról, hol voltam, és mit láttam. Karácsonykor megint bált fog rendezni, és majd ez lesz az ürügy, hogy miért maradok itt a szünidőben is. Aztán januárban én már betöltöm a tizenhetet, és nagykorú leszek. Onnantól kezdve meg már azt csinálok, amit akarok. És ha itt akarok maradni, akkor azt is megtehetem – mesélte Harrynek.
Az arca most már nyugodt volt, és a szeme sem volt olyan unott és tompa, mint az elmúlt hetekben. De látszott rajta, hogy még mindig nincsenek teljesen rendben az idegei. Zavartan markolászta az ágytakarót, és a keze is remegett egy kicsit.
– Na látod, te tulok – vigyorgott rá Harry kedvesen -, ugye mondtam, hogy van más megoldás is.
Malfoy lesütötte a szemét és elpirult.
– Igen, tényleg hülye voltam – motyogta. – Azt hiszem, köszönettel tartozom neked.
Aztán ő is elvigyorodott.
– Sose hittem volna, Potter, hogy egyszer még hálás leszek érte, hogy elkábítottál.
– Ugyan már, Malfoy, tudod, hogy szeretek rajtad gyakorolni – hárította el Harry.
Ő is zavarban volt, nem gondolta volna, hogy egyszer még ilyen kedélyesen fognak ők ketten beszélgetni.

Legnagyobb csodálkozására a köztük lévő kapcsolat azután is ilyen kellemes maradt, hogy Malfoy visszatért az osztályba. A fiú újra belevetette magát a tanulásba, és kijavította az év elején szerzett rossz jegyeit. Szép lassan visszatért a figyelmes csillogás a szemébe, az életkedv a lelkébe. De az apját továbbra sem emlegette, többé nem foglalkozott mások piszkálásával, és végleg elmaradtak arcáról a gúnyos mosolyok. Legfeljebb viccből eresztett el néhányat, amikor kedélyesen cukkolta Harryt, amiért még mindig összekeveri a Vidító főzet összetevőit.
Harrynek továbbra is elég nehezen ment a bájitaltan, és az eset után egy ideig Piton még szörnyűbb volt, mint általában, még a saját házának tanulóival is ordibált, és állítólag 20 pontot levont a Mardekártól Malfoy miatt. Dracot többé a közelébe sem engedte a szobájának, ahol eddig minden nap segédkezett neki az órák előkészítésében. Viszont a tanár még sűrűbben ült le a diákjai közé a klubhelyiségükben, mint addig, és jobban rajtuk tartotta a szemét.
– Pedig nem kellene magát okolnia miattam – mesélt erről Harrynek Malfoy. – Észrevette ő, hogy valami nem stimmel, és többször is elkezdett lelkizni velem, hogy kiszedje belőlem, mi bajom van. Arról már igazán nem tehet, hogy sikerült leráznom egy szerelmi csalódásos históriával.
– Ó, szóval innen eredt az a verzió! – nevetett fel Harry.
Draco rápisszegett, hogy halkabban nevetgéljen, mert Madam Cvikker mérgesen pillantott feléjük. Épp a házijuk fölött görnyedtek a könyvtárban. Szokásuk volt újabban, hogy itt találkozzanak. A mardekáros fiú ugyanis felajánlotta Harrynek, hogy segít megcsinálni a bájitaltan háziját, és Harry tudta, hogy így próbálja meghálálni nem csak azt, hogy segített neki, hanem azt is, hogy a titkát sem teregette ki a többi diáknak.
Harry pedig nem bánta a dolgot. Draco ugyanis meglepő módon sokkal kellemesebb társaságnak bizonyult, mint hitte volna. Ronnal ellentétben éles elméjű volt, szellemes, és sajátos humora is volt, ami tetszett Harrynek. Ugyanakkor híján volt Hermione idegesítő tudálékosságának, és nem telepedett rá sem az aggódásával, sem a gondoskodásával, mint a lány. Jobban is magyarázott, nem veszett el a részletekben, és Harry rádöbbent, hogy szeret vele együtt tanulni.
Így aztán rászoktak arra, hogy délutánonként a könyvtárban találkozzanak, és felosztották egymás közt a munkát. Draco a bájitalkeverés, a gyom- és gyógynövénytan és a mágiatörténet anyagot olvasta el, és magyarázta el aztán Harrynek, ő pedig a bűbájtant, az átváltoztatástant, és a legendás lények gondozását. A sötét varázslatok kivédése mindkettejüknek jól ment, Malfoy rengeteg átkot ismert, Harry viszont a védekező varázslatokban volt jobb, s ezt a tudásukat osztották meg egymással. Legtöbbször együtt jelentkeztek be az új gyakorlóterembe is, ahol állandóan változó mágikus akadályokon kellett átverekedniük magukat.
Kapcsolatukban továbbra is megmaradt a versenyszellem, és a legkisebb előnyt se adták volna meg a másiknak, sem a gyakorlóteremben, sem a kviddics-pályán. Viszont nem is próbálták tisztességtelen módszerekkel akadályozni a másikat.

Persze Harry ezzel a fokozatosan elmélyülő új barátsággal még inkább kivívta Ron neheztelését, és a vörös hajú fiú egyre jobban elfordult tőle.
Pedig Draco igazán igyekezett jóvátenni mindazt, amit az évek során elkövetett ellene. Nem csak bocsánatot kért tőle és Hermionétól, hanem meg is védte őket, amikor Monstróék szemétkedni próbáltak velük, és amikor Pansy Parkinson elkezdte csúfolni Ront a szeplői, Hermionét a haja miatt, Draco elkapta a mardekáros lányt, és félrevonta. Senki nem tudta, hogy mit mondott neki, de attól kezdve Pansy nagy ívben kerülte a griffendéleseket, és persze magát Malfoyt is.
Harry persze kíváncsi volt, de Draco csak annyit mondott, hogy tud pár magántermészetű dolgot Pansyról, aminek nem örülne a lány, ha napvilágra kerülne.
Ennek ellenére Ron nem bírta megbocsátani, hogy Harry összeállt azzal a kis görénnyel, és ha szóba is állt még Harryvel, a barátságuk kezdett lassan elhalni. Harry szomorúan vette ezt tudomásul, de az eszébe sem jutott, hogy emiatt hátat fordítson Draconak.
Eleinte sokat töprengett a fiún, és rájött, hogy ha hasonló körülmények között nő fel, talán ő maga sem vált volna másmilyenné, mint Malfoy. Draco egészen mostanáig istenítette az apját, aki befolyásos volt, sikeres és gazdag, akivel mindenki tisztelettel beszélt, és akitől a fiú mindent megkapott. Miért ne akart volna olyan lenni, mint ő? Miért ne hitte volna azt, hogy az apja módszerei a helyesek, ha boldogulni akar az életben? Miért ne hitt volna mindent igaznak, amit tőle hallott?
Nagyon találónak tartotta Malfoynak azt a megfogalmazását, hogy ő, Draco egy burokban nőtt fel, és ezen a burkon keresztül látta csak a világot. Tompán és nem a maga valóságában érzékelte a körülötte lévő embereket, és ezért azt sem fogta fel, hogy mennyi fájdalmat tud okozni egy-egy tettével. De amikor az apja elvitte a halálfalók közé, azzal széttépte ezt a burkot, és rázúdult könyörtelen és dermesztő valóságában a világ igazi képe.
– Olyan volt, mintha akkor születtem volna meg másodszorra – mondta Draco, és Harry tényleg úgy érezte, hogy ez a szőke fiú már csak a testében azonos azzal a Malfoyjal, akit Madam Malkin szabászatában látott először.

Az utóbbi időben egyre többet beszélgettek, már nem csak a tanulnivalóról, az iskolai dolgokról, vagy a kviddicsről. Malfoy sokat mesélt neki arról, hogy hogyan élnek a gazdag máguscsaládok, a szokásaikról, a tradícióikról. Harry pedig a muglik világáról beszélt. Malfoy ugyanis teljes mértékben hátat akart fordítani mindannak, amit az apja jelentett, és ebbe beletartozott az is, hogy élénk érdeklődést mutatott a varázstalan emberek dolgai iránt, amiről eddig szinte semmit sem tudott. Beszélgetéseik során egyre inkább bizalmukba fogadták a másikat, és lassan már nem csak a gondolataikat, hanem az érzéseiket is megosztották egymással.
Harry így jött rá arra is, hogy Draco tulajdonképpen végtelenül magányosan nőtt fel, mert a szülei csak látszólag törődtek vele, valójában hidegek és távolságtartóak voltak még vele is. Igazi barátai pedig sosem voltak, csak csatlósai és csodálói.
– Te voltál az első, aki nem volt hajlandó beállni közéjük. De még csak egyenrangú barátként se álltál szóba velem – emlegette fel azt a bizonyos esetet Draco, amikor még elsőben, év elején Harry nem fogadta el a feléje nyújtott kezét, amivel a barátságát ajánlotta neki. – Az akkor nagyon fájt. Addig sosem fájt semmi, mert mindig mindent megkaptam. Akkor először nem. Nagyon utáltalak érte, és bosszút fogadtam. Azt hittem, akkor majd kevésbé fog fájni. De nem jött be, mert ha őszinte akarok lenni, még most is fáj, ha rágondolok.
Már jócskán benne jártak a decemberben, és Draco épp a tó jegét vizsgálgatta lehajtott fejjel, hogy alkalmas-e már a korcsolyázásra. De Harry érezte, hogy azért figyel olyan elmélyülten lefelé, hogy ne kelljen a szemébe néznie, míg az érzéseiről beszél.
– Miért? Miért fáj, hiszen most már a barátod vagyok? – kérdezte tőle.
Draco felkapta a fejét a szóra.
– A barátom? – kérdezte hitetlenkedve. – Tényleg ezt mondtad? Tényleg … tényleg annak tartasz engem?
Harryn végigvonult egy meleg hullám, ahogy látta, milyen örömet szerzett ez az egyetlen szava, és boldogan elnevette magát.
– Már megint tulok vagy, Malfoy – mondta neki kedvesen, és az öklével játékosan megbökte a mardekáros vállát. – Miért, mit gondoltál, mi a fenéért töltök veled ennyi időt?
Draco boldog mosollyal nézett rá egy rövid percig, aztán kacéran hátravetette a haját, és oldalra billentett fejjel kihívóan bámult rá, míg a szeme vidáman szikrázott.
– Hát mert belémestél, szivi. Ez magától értetődő.
Harry elnevette magát, és Draco vele nevetett.
– A nagyképűséged még mindig határtalan, Malfoy. No meg a hülyeséged is.
– Nem is, csak tisztában vagyok az értékeimmel – húzta ki magát Draco továbbra is vigyorogva és a haját igazgatva. Aztán elfordult. – Már jó a jég. Holnapra kérek kölcsön neked is egy korcsolyát, és megtanítalak.
Harry annyira nem vágyott rá, hogy korcsolyázni tanuljon, de Draco nem kérdezte a véleményét, és ő ráhagyta. Egyébként is szüksége volt már egy kis mozgásra, mert az utóbbi időben olyan rossz idő volt, hogy az orrukat se tudták kidugni a kastélyból, és most először merészkedhettek ki a levegőre.

Másnap aztán megbánta, hogy nem tiltakozott, mert életében nem zuhant még annyit és akkorákat, mint amikor először rámerészkedett a jégre, és Draco hatalmasakat kacagott rajta. Egészen addig, amíg észre nem vette, hogy bármennyire nem gúnyos a nevetése, Harryt mégis zavarja, ráadásul a hátsóját is egyre fájósabb arccal tapogatja. Akkor odasiklott hozzá, felhúzta magához, szorosan mellé állt, és a karjával átölelte Harry derekát.
– Gyere, megmutatom. Az a lényeg, hogy ne tartsd mereven a lábad. Gondold azt, hogy épp most ittunk meg egy üveg Lángnyelv-whiskyt (itt Harry felnyögött az emléktől), és épp hazafelé tántorgunk a kocsmából, az út egyik felétől a másikig dülöngélve.
Elindultak, és eleinte Harry tényleg veszedelmesen imbolygott, de Draco megtartotta, ezért többé nem esett el. Aztán lassan lazult rajta a fogása, a végén már csak a kezét fogta finoman, aztán azt is elengedte. És Harry ha lassan is, meg-meginogva is, de egyedül siklott tovább. Nem volt ez túl szép korcsolyázás, érezte ő maga is, de kezdetnek elég volt. Hamar el is fáradt. A nap pedig odatűzött a jégre, és érezte, hogy megizzadt a meleg ruhák rétege alatt.

Korán visszamentek a kastélyba, amely most mintha kongott volna az ürességtől. A diákok nagyobb része már hazautazott a téli szünetre, noha Dumbledore tényleg meghirdette a bált, ahogy ígérte. De most nem voltak itt más iskolából való diákok, mint két éve a Trimágus Tusa idején, és sokkal kevésbé volt csábító a lehetőség, mint akkor. Emellett sok szülő nem is engedte itt maradni a gyermekét. Ezek a nehéz idők összekovácsolták a családokat, hisz senki sem érezte magát biztonságban, amióta Voldemort emberei egyre többször támadtak meg ártatlan varázsló és mugli otthonokat.
Azok a diákok, akik mégis itt maradtak, most még odakinn évezték a téli napsütést, így Harryék senkivel sem találkoztak a folyosókon.
– Teljesen átizzadtam – morogta Harry, és a hátát vakargatta, ami kellemetlenül viszketett a sós izzadtságcseppektől. – Megyek, lezuhanyozom.
– Az nekem sem ártana – mondta Malfoy, noha a mardekáros most is úgy nézett ki, mint mindig: mint akit a skatulyából húztak ki. – Tudod mit, lógj be velem a prefektusi fürdőbe. Ott még biztos sosem jártál.
– Ööö …, de igen.
Aztán elmesélte Draconak a sárkánytojásos esetet.
– De én most nem odaviszlek, hanem az alagsoriba. Meglátod, tetszeni fog az is.