Az anyám dohányzik, amióta csak az eszemet tudom, tehát a cigi mindig jelen volt a környezetemben. Ennek ellenére sokáig nem próbáltam ki, sőt határozottan elutasítottam, pedig a gimiben már minden barátnőm és barátom dohányzott, az egyetemről nem is beszélve. Az ő unszolásukra egyszerűen nem voltam hajlandó rágyújtani, viszont eljött az a pillanat, amikor már kíváncsi voltam. Azóta sem sikerült rászoknom, pedig alkalmanként kedvet kapok hozzá és elszívok egy-egy szálat, éjszakázáskor többet is.

Furcsa nekem, hogy a netes pornó oldalakon a fétis kategóriájú képek között találni dohányzó nőket, ugyanakkor kamaszkorom nőképéhez nálam is hozzátartozott a cigi. Úgy gondoltam, hogy a nagybetűs Nő combfixet visel, konyakot iszik, szipkába tűzött cigit szív, nappal alszik, éjjel él, és Simone de Beauvoir-t olvast, na meg a 21. század Jean-Paul Sartre-jával dug. A combfix mániám azóta egyre nagyobb kiadásokra késztet, de a konyak szagát sem bírom, viszont sokáig akartam egy saját szipkát, amiket bulikra tartogattam volna, amikor amúgy is bátrabban hangsúlyozom nőiségemet, a Monsieur pedig még várat magára.

Viszont határozottan van valami számomra erotikus jellegű a dohányzásban. Nem általánosan értem, a legtöbb dohányzó embert észre sem veszem, a családtagjaim és a barátaim pedig olykor kifejezetten idegesítenek, mert nem lehet oda menni, ahol tilos a dohányzás, és nem lehet nyugodtan beszélgetni sem, mert „menjünk már ki elszívni egy cigit”. Ez nekem már terhes. De néha egy-egy mozdulat, ahogy a szájhoz emeli valaki a füstölőjét, ahogy megszívja és a végén felizzik a parázs, ahogy kifújja a füstöt…stb. az igenis megmozgatja az érzékeimet. És magamon is szoktam érezni, hogyha megfelelő hangulatban és az éjszaka forgatagában rágyújtok, akkor szeretem kihasználni, hogy a cigi e számomra tetsző mozdulatok elvégzésének lehetőségét nyújtja. Valamint egy jó ideje már, hogy felfedeztem egy szegfűszeges dohányból készült és fekete papírba csomagolt cigarettát. Az illata, a színe és az íze is egyedi, mindenki felkapja rá a fejét, arról nem is beszélve, hogy nagyon jól passzol az év nagy részében hófehér bőröm és újabban tűzpiros körmöm színeihez.

A cigihez a viszonyom tehát kettős, ha zavar, akkor nagyon zavar, ha meg épp nem, akkor (játék)szer. A testem alapvetően elutasítja egyébként, kivéve ha rossz kedvem van. Olyankor tudom, hogy az agyam épp azért gondol a cigire, hogy mivel nem vagyok rendben fejben/lélekben, a szervezetemet is kezdjem el pusztítani vele. A dolog persze nem mindig ilyen drasztikus. Egyik alkalommal egy kévázóban ültünk a férfivel, aki túlságosan is aktív dohányos. Tulajdonképpen nem tudom, miért, de az ő társaságában mindig dohányzok én is. A beszélgetés közben, amikor épp rá akartam gyújtani, megelőzött és a dobozhoz nyúlva kivett egy szálat, meggyújtotta nekem és odaadta. Aztán telt-múlt az idő, egyszercsak felémnyújtotta a cigisdobozát, mintha meg akarna kínálni. Nem tudtam mire vélni először, de észbe kaptam, és megértettem, miért gyújtott rá nekem korábban- hogy: ” később tudjam a dolgom”. Ha az ember domináns hímekkel tölti az idejét, nagyon figyelnie kell ezekre a részletekre, hogy megfelelően tudjon reagálni, különben oda a játék.

Az eszményi férfivel kapcsolatban gondoltam sokáig a dohányzásra, mint eszközre. Tudtam, hogy milyen mélységesen megveti és elutasítja a cigizőket. Amikor nem figyelt rám, nem foglalkozott velem…stb, azon gondolkoztam, mivel hívhatnám fel magamra a figyelmét. Elképzeltem, hogy durcásan eléállok és rágyújtok. Egy jó nagy slukk után pedig a szemébe fújom a füstöt. Úgy képzeltem, hogy nem mondana semmit, csak pofon vágna vagy elkapná a csuklóm és a hátam mögé szorítva lökne az ágyra és tenne magáévá, nem törődve velem, semmivel… hogy aztán a végén mosolyogva bújhasson mellém. Nem tudom, mikor és miért merült mindez feledésbe, talán ő lett kevésbé eszményi vagy én lettem öntudatosabb, mindenesetre egykor még finom orgazmusok születtek ezekből a fantáziaképekből.