„Ha kúrnál, az a norma, legyél gyurmaforma, nem trauma, ha kábé egy húgycsatorna vagy. Jó, egyéb részek: hüvely, mellek, petefészek, úgyis matarészegen heverészek, és nem leszek kimért, tessék, mehet a Dicsértessék A kritikára azt kapnád, hogy te vagy a frigid, ne borítsd ki a bilit, inkább gyújtsd meg a cigid. Igaz, a kedvem csak úgy szottyan, ha mint szatyorba a szotyihéj, kipottyannak a szavaim, már meg se kottyan: ugyan mit ér az érvelés meg a vélemény, ha nő az érverés, tágul a véredény? Szép remény, de ez nem Csodaország, nem vagyok balek-Alíz, nem kell, hogy bepalizz, akkor talizz mással, én a karizmoddal meg a karizmáddal kábé úgy vagyok, mint egy bazári talizmánnal. Mondom, amikor a combomat szombaton felkínáltam már eleve egy zombival kombináltam; ugye, jól csináltam? Hát nem vagyok bakfis, ha megsimítod a buksit, az nekem nem baksis, de lehetne taps is, valami rád valló borravaló, útravaló zsák. Nem a villa, nekem ez az ultravalóság, hogy a testiség csak mennyiség, semmis mismásolások, nem szentmisék, klisék, és hogyha dugod a nőd, nem kell aggódnod, csupán az egód nőtt. Ha gólt lősz, kösz, már a térdemen állok, mert az élvezetemben csak az érdemed látod (Az önkény csak a saját seggét nyalja, ugyanott a teteje, ahol az alja.), és az önzéshez pluszban hozzátesz a rossz vátesz, aki azt mondja, hogy majd mindent jóvátesz.

Na ávesz, csávesz, ne elemezz, ugyanaz a lemez, és a gyémánttű fárad, a bokszkesztyű várhat, mindig feloldlak, tudod, mint a billentyűzárat.
Még hasalok bambán, a vastag membrán alatt a saját ugrásra kész szobrán vigyorgó Gorgó, forgolódok a takaróvásznon kibírhatatlan takaréklángon…
…maszatok, grimaszok, csak kibaszok magammal, már mínuszban az ingerküszöböm, köszönöm, elköszönök és kiszököm, kiküszködöm magam, át a rácsokon, mint a kocsonya az utó-utókarácsonyon, romlott a koponyám, hever a térdkalácsomon.
(…)
A dorbéz-érzés orrvérzésig maga az éhség, mindig ott a sansz a transzra, Maria Magdalena: fejemben a Sandra-mantra arról a rossz lányról, aki mégis, mégse, de az égi szépbe’, semmilyen régiségbe’ nem hiszek. Nem köpök, ha megint izzad a tenyerem, lenyelem, parázzon a Karády, hogy nincsen kegyelem, ha akarom, kinyerem, néha nagykanállal, csak egy, a Bachhanáliákból agyhalállal kilábalt libából állok; csodálom, hogy már vége volt a mai bulinak, én még elhittem, hogy sose, a Koltai Gyuszinak. Most sziszifuszinak érzek még egy puszit is a faszinak, a buszig beadok egy mesét, mint az Arany Lacinak, otthon egyedül egy bazi nagy csavarlazinak látnék neki, a házi Pharmacie-nak, mert a föld alatt vagyok, vagy kétszáz méterrel, a vaginamonológomon kézrátétellel még orvoslok egy keveset, amennyit lehet. A Zen-mennyországodban sem találkozom veled.”