„– Akarod tudni, mit csináltunk a vietkongokkal a helikopteren?
– Nem.
– Márpedig tudnod kell, ha azt akarod, hogy közöd legyen hozzám.
Nem akartam, hogy elmondja. Féltem, ha kimondja, visszafele is meg kell tagadjam magam. Minden szeretkezésünket visszamenőleg is sztornóznom, hiteltelenítenem kell, márpedig ez lehetetlen.
– Parancsot teljesítettem – folytatta kapcsolatunk földig rombolását, sivataggá perzselését és helyének sóval való behintését.
– Csak ezt ne mondd, kérlek, ezt ne mondd, nem akarom tudni.
Kipattantam az ágyból, és viharosan öltözködni kezdtem.
– Önvédelem volt – folytatta hazugul.
– Ne, kérlek, ne mondj ilyet.
– Márpedig ez a helyzet, és ezt tudomásul kell venned. Mi ott a dzsungelben az életünket védtük.
– Összekötözött, kipeckelt szájú vietkongokat kilökni a helikopterből szerinted önvédelem?
– A hazánkat védtük! – hazudott hazugul tovább.
– Mondtam, hogy nem akarok tudni erről a borzalomról!
– Akkor miért mondtad ki?
Egészen közelről a pofámba hörögte ezeket a szavakat. Egymással szemben álltunk. Csak egyszer löktem meg a mellkasán, hogy arrébb menjen. Egy egészen apró, elhanyagolható, inkább szimbolikus kis lökés volt, hogy ne álljon az utamba, de ő mintha erre várt volna évek óta. Hogy lenyomja torkomon a nagy leckét. Két karomnál fogva megragadott, és olyan atomerővel rázott, hogy az agyvelőm többször is a koponyámhoz csapódott oda és vissza. Mikor elengedett, rettenetes nyilalló, hasító fejfájással a földre szédültem. Fölém állt, és ahogy ezt már nyilván nagyon sokszor elpróbálta otthon egyedül, elmondta, hogy ezt azért tette, hogy megtanuljam a leckét, hogy őt sohasem üthetem meg. Hogy őt soha senki nem ütheti meg. Kértem, hogy vigyen haza. Úgy csinált, mintha ezt nem akarná elhinni, hogy ő nem azért hozott el engem a világ másik feléről és keresett egy teljes órán át parkolóhelyet, hogy ő most engem hazavigyen az éjszaka közepén.
– Márpedig el fogok menni – suttogtam a földön fekve, és a padlóra kezdtem hányni. Ettől egy kicsit megijedt és bevitt a fürdőszobába, újra levetkőztetett és a zuhany alá fektetett. Nem tudom, mennyi idő telt el a zuhany alatt. Kértem, hogy adja oda a táskám, hogy bevegyek egy fejfájás-csillapítót. Úgy csinált, mintha behozná a táskámat, de ehelyett egy apró pisztolyt húzott elő a háta mögül. Az egész nem lehetett nagyobb öt centinél.
– Elhiszed, hogy igazi?
– Kérlek, ne!
– Hiszed vagy sem?
– Nem érdekel, Steven, kérlek, add oda a táskám.
– Előbb meg kell mondanod, elhiszed-e, hogy igazi?
– Nem tudom, nem érdekel.
– Ha nem hiszed el, meghúzom a ravaszt – mondta és a mellkasomhoz szorította az ötcentis pisztoly csövét – Tudod, hogy ilyen van a CIA-soknak is? – folytatta dühödt vigyorral az arcán.
Tudtam, hogy hagyta elhatalmasodni magán kontrollmániáját, és most egy ijesztegetős játékot játszik velem, de nem tudtam túlélhetem-e. Kiléptem a kádból, és dulakodni kezdtem vele, hogy kiszabaduljak a fürdőszobából, és kirohanhassak a lépcsőházba. Halántékom halálfélelemtől lüktetett. Ekkor sült el a pisztoly. Akkorát szólt, mint egy kétlövetű, a fülem süketen csengett.
Egyikünk sem sebesült meg. Nyilván vaktöltény volt, vagy patronos, viszont ő maga is meglepődött, hogy elsült a fegyver, és ezt a pár másodperces kihagyást használtam ki, hogy kivessem magam a lakásajtón. Jött utánam, mint egy sebzett bölény. Meztelenül birkóztunk a lépcsőházban, ő közben vadul, rekedten suttogott, égre-földre esküdözött, hogy megengedi, hogy felöltözzem és hazamenjek, csak menjek vissza vele a lakásba. Visszamentem. Némán felöltöztem. És némán távoztam. Az utcáról még felnéztem a kastélyszerű ház legfelső emeletére. Egy sötét alak figyelt az ablakból. Mikor a sarokra értem, meghallottam gyűlölettől fűtött, lefojtott kiáltását.
– Remélem a rohadt niggerjeid megerőszakolnak a metrón!”