„Pesten a hajam még kifejezetten göndör volt, de mire Párizsba értem, kisimult és a szemembe lógott. Pedig útközben egyszer sem vettem elő a fésűmet. Pici és puha mellem duzzadni kezdett a bordáim fölött, és ha a hátamra feküdtem, akkor se laposodott el, úgy ült mellkasomon, mint két rugalmas kupola, viszont mellbimbóim határozottan kisebbekké váltak, hegyesek lettek és barnák, és a két combom sem tapadt össze járás közben, a medencecsontom szinte átütötte a bőrt, ujjaim hosszúak és vékonyak voltak, törékeny csuklómon látni lehetett a kék ér lüktetését a bőr alatt. És nem érzékcsalódásról volt szó: én valóban könnyebb lettem 25 kilóval. Mint egy pillangó. Amikor kiléptem a várócsarnokba, Jacques egy ötvenegy kilós, zöld szemű nőt szorított a karjaiba.” (…)

„Anyám szerette, ha dundi vagyok, és mit volt mit tenni, dundi voltam. Zsírosdeszkát reggeliztünk és vacsoráztunk, meg kakaspörköltet nokedlival. A mi falunkban megszólták azt, ha valaki sovány. Szegények voltunk, de kövérek. Aki sovány, az kurva. Tény, hogy a sovány lányokat gúny és megvetés övezte minálunk. Én pedig sosem voltam lázadó alkat.

Jacques arcán nem látszott csodálkozás, csak öröm, amikor a repülőtéri üvegfalon keresztül megpillantott, én pedig nem akartam a szorongásaimmal megijeszteni szegényt. Egész úton úgy bámult rám, hogy többször is figyelmeztetnem kellett, előre nézzen, mert nem akarok meghalni az autópályán. A legszívesebben rám vetette volna magát, amint beléptünk a lakásba, de szerencsére jegyünk volt a színházba, ahonnan már majdnem elkéstünk. Ám váratlanul, majdhogynem öntudatlanul mégis vetkőztetni kezdett, I’ve never seen you so belle, búgta a fülembe, és ott helyben, az előszobában, a meztelen parkettán, a földön a magáévá tett. Még izzadt voltam, le sem tudtam zuhanyozni, éppen csak az arcomat és a kezemet mostam meg. Ő viszont ettől bevadult. Beleszagolt a hónaljamba, és teljesen bevadult. Azt tudtam, hogy szereti, ha mocskos vagyok, legalábbis ha három napja nem mosakodtam, ez már kiderült Görögországban, ahová elvitt magával. Bátorított is erre, ne zavartassam magam a többiek miatt, mondta, végül is ő fizet mindenért. (…) Olyan azonban nem volt, hogy kérdés vagy udvarlás nélkül leteperjen, és egyáltalán ne törődjön azzal, hogy én mit érzek, vagy mit akarok abban a pillanatban. (…) Én pedig gyáván és magammal szemben aljasan, kialvatlanul és a csodálkozástól kábán hagytam, hogy belém hatoljon, nem tiltakoztam elég erélyesen, csak bámultam az előszobában, fejjel lefelé, a két nagy Ming-korabeli kínai vázát, és figyeltem a testemben cikázó fájdalmas, furcsa villámlásokat. Mintha nem is engem erőszakolt volna meg, hanem ezt a 25 kilóval könnyebb valakit. Kimentem a fürdőszobába, hogy objektív bizonyosságot szerezzek erről a mínusz 25 kilóról, de nem találtam mérleget, tükör viszont volt.

Amikor Jacques végzett velem, azonnal a sürgető férfi parancsoló pózában lépett föl, állandóan az óráját mutogatta, time to go, ma chérie, és én a legszívesebben felpofoztam volna. De engedelmeskedtem, nem is tudom, miért, hacsak el nem tekintünk attól, hogy minden olyan könnyűnek tűnt ezzel a könnyű testtel (…) Nem úgy simultam Jacques-hoz, a napbarnított teniszbajnokhoz, ahogy Pesten bújtam össze Alexszel, a sápadt és kövér disznóval, (…) akivel szuszogva forrtunk össze az ágyban, a dunyha alatt, a patyolattiszta ágyneműn (…)

Igen, aljas módon megcsaltam Alexet Jacques-kal, annak ellenére, hogy Alexszel teljes őszinteséget fogadtunk egymásnak, mégis megcsaltam, mert nem hiszek a teljes és kizárólagos őszinteségben; helyzete és esete válogatja.”
(…)

„Alexnek persze fogalma sem volt róla, hogy jelenleg Párizsban vagyok, azt hitte, Erdélybe utaztam, rokonlátogatóba, és annyira utálta a saját családját, hogy az alibi príma volt, mert a buta Alex az enyéimre sosem volt kíváncsi, talán még fajgyűlölő is volt egy kicsit, (…) Különben Alex édes volt, és szerette a hurkákat a hasamon, szerette, ha rátehénkedem, és szerette, ha olyan tiszta vagyok, mint a nap. Te mindig legyél olyan tiszta mint a nap, mondta Alex, és akkor sosem foglak elhagyni, még az is lehet, hogy gyerekeket csinálok neked. Én ugyan kiröhögtem ezért, de mindig patyolattisztán bújtam mellé az ágyba, hadd legyen jó neki. De nem ezért szerettem, hanem mert a képzelőereje kimeríthetetlen volt. És…”