„Azt állítani, hogy a női test fizikai értelemben vett test, vagyis dolog, a valóság tökéletes semmibevétele. A női testben, mint mindenben, vannak határok és formák, de mind csak átmeneti, éppen elsuhanóban van, úton, oda nem érve. Hova? Sehova.

Margit nagyanyámmal együtt jártunk uszodába, közös kabint béreltünk, és a szűk helyen kuporogva, együtt vetkőztünk le. Általános iskolás voltam, még nem volt kiterjedésem. Nagyanyám letolta a szoknyáját, és elém tűntek elefántlábakra emlékeztető, oszlopszerűen monumentális combjai. Tudomásul vettem, hogy az az ő lába, és nekem, szerencsére, megvan az enyém. Tizenöt éves koromban elkerültem Angliába, ahol egy hónapig egy leányiskolába jártam. Unatkoztam az órákon, nem értettem, mi folyik, de leginkább azt nem értettem, miként lehetséges, hogy az erek a kezemen, amelyek egy pillanattal ezelőtt Magyarországon voltak, most egy angliai lányiskola padján találhatók. Unalmamban fölhúztam a szoknyámat, és hirtelen megláttam a pad kemény lapjától szétnyomott két combomat. Megrémültem, mert a nagymama vastag, szétesett combjai voltak azok.

A női test nem útvonal, hanem a föld felületét beborító, senki által be nem járható térkép. A női test élete nem lineáris, hanem ezer irányba kalandozó lehetőségek tárháza. Ezt a tézist illusztrálja az Egyesült Államokba való bevándorlásom egyik epizódja. A zöld kártyához való folyamodvánnyal kapcsolatos kihallgatásra többedmagunkkal rendeltek be a város egy elhagyatott részén álló viskóba. Tudtam, hogy órákat kell majd várnom egy szellőzetlen helységben, rongyokba öltözött népséggel összezsúfolva. Az ilyesfajta kihallgatásokra mindenki a legrosszabb ruhájában érkezik, egyrészt mert a váróterem nem mondható éppenséggel tisztának, de még inkább azért, hogy a nyomorúság látszata felkeltse a hatóságok szimpátiáját. Én azonban pesti lány voltam, kosztümben és magas sarkú cipőben mentem, és ebben a maskarában álltam órákig, három hónapos fiammal a karomon.
Az irodába belépve egy csinos, de meglehetősen unott arcú férfi fogadott. Anélkül hogy rám nézett volna, megragadta a karom, és az ujjaimat kezdte morzsolgatni, aztán a kezemnél fogva a falhoz húzott. Hangosan vert a szívem, viszketett az orrom, és idegesítően a szemembe hullott hosszú hajam, melyet ebből az alkalomból szabadon hagytam. A férfi kikötött a hüvelykujjamnál, megragadta, és valami puha fekete anyagba nyomta. Akkor megértettem, hogy ebben a szobában ujjlenyomatokat vesznek. Letörölhetetlenül fekete ujjakkal tipegtem ki a szobából, és úgy éreztem, női valómban szégyenítettek meg. Néhány perc múlva azonban megint kijött a férfi, megkeresett a váróteremben, egészen közel hajolt hozzám, és suttogó hangon visszahívott a szobába. Hellyel kínált, komolyan, kedvesen nézett rám, és azt mondta: „Fel akarom hívni a figyelmét egy testi vonására, amellyel talán nincs tisztában. Az ujjlenyomata egészen különleges. Egy igen ritka típusba tartozik, és még ezen a típuson belül is egyéni. Ezt csak azért mondom, hogy ha netán belekeveredne valamibe, igen könnyű lesz azonosítani.”

Ha majd meghalok, gyönyörű ujjlenyomatom testemről leszakadva boldogan folytatja életét valamely amerikai iroda sötét ujjlenyomattárában. Esténként kedvesen elbeszélget majd egy nálánál sokkal közönségesebb ujjlenyomattal, amelyet rajongói köréből választ, de hamar elunja majd magát, és nagyot ásítva elszenderedik. Hálás vagyok annak a névtelen ujjlenyomat-szakértőnek, mert ez után az eset után többé nem vettem fel magas sarkú cipőt. És hálás vagyok neki, örökké hálás, amiért szavai hatására aránylag biztonságos szakmát választottam. Bár azzal a céllal mentem Amerikába, hogy holdfényes éjszakákon, áttetsző hálóköpenyben, ámokfutóként, emberek százait gyilkoljam le, ujjlenyomatom eredetisége miatt elálltam ettől a tervemtől, és egyetemi professzor lettem…”