„Bejött három orosz, azt mondták románul, hogy menjek velük. Tudtam pontosan, hogy mit akarnak, nem tudom, miből, de tudtam…

Csizmát húztam, felkötöttem a fejkendőmet, aztán lebontottam és újból kötöttem, megint bontottam és kötöttem, hogy időt nyerjek. Ahogy álltam, hallottam, hogy valami kopog a padlón, a csizmám sarka volt, úgy reszkettem.
Akkor Mamit megöleltem, megcsókoltam, csak éppen addig leszek, amíg segítenem kell – mondtam, gondoljon a sebesültekre. Mami rám nézett, sírni kezdett.
Kiléptünk az L alakú folyosóra. Az L közepébe érve, egyetlen szó nélkül, vadul támadtam. Rúgtam és ütöttem, teljes erőmből, de a következő percben már a földön voltam. Senki se adott ki hangot, ők se, én se, némán verekedtünk. Hátravittek a konyhába, és úgy vágtak a földhöz – valószínűleg megint védekezni akartam, vagy támadni –, hogy a fejem belevágódott a szemetesláda sarkába. Ez keményfából készült, amint illik egy esperesi lakhoz. Elvesztettem az eszméletemet.
Az esperes nagy belső szobájában tértem magamhoz. Az üvegek kitörtek, az ablakok bedeszkázva, az ágyban nem volt semmi, csak a csupasz deszkák, azon feküdtem. Az egyik orosz volt rajtam. Hallottam, ahogy a mennyezetről egy női hang csapott le: anyu, anyuka! – kiabálta. Aztán rájöttem, hogy az én hangom az, én kiabálok.
Mikor rájöttem, abbahagytam, csöndesen, mozdulatlanul feküdtem. A tudatommal nem tért vissza a testérzékelésem, mintha megdermedtem vagy kihűltem volna. Az ablaktalan, fűtetlen szobában, meztelen alsótesttel fázhattam is. Nem tudom, még hány orosz ment át rajtam azután, azt se, hogy azelőtt mennyi. Mikor hajnalodott, otthagytak. Fölkeltem, nagyon nehezen tudtam mozogni. Fájt a fejem, az egész testem. Erősen véreztem. Nem azt éreztem, hogy megerőszakoltak, hanem azt, hogy testileg bántalmaztak. Ennek semmi köze nem volt az öleléshez, sem a szexushoz. Semmihez se volt köze. Egyszerűen – most jövök rá, ahogy írom, hogy a szó pontos: – erő-szak. Az volt.
(…)
Egy másik éjszaka egész csapat ütött rajtunk, akkor a földre fektettek, sötét és hideg volt, lőttek. A következő kép maradt meg bennem: guggolva körbevesz nyolc-tíz orosz katona, hol egyik fekszik rám, hol másik. Megszabták az időt, hogy egynek mennyi jut. Néztek egy karórát, időnként gyufaszálat gyújtottak, az egyiknek öngyújtója is volt, mérték az időt. Sürgették egymást. Kérdezte az egyik: „dobre robota?”
Nem mozdultam. Azt hittem, hogy ebbe belehalok. Persze, nem hal bele az ember. Kivéve, ha eltörik a gerincét, de akkor sem azonnal.
Hogy mennyi idő telhetett el és hányan voltak, nem tudom.
Hajnalfelé értettem meg a gerinctörést. A következőt csinálják: az ember két lábát a válla fölé hajtják és térdelésből feküsznek bele. Ha valaki ezt túl erősen teszi, elroppan a nő gerince. Nem, mert akarják, hanem a fékevesztett erőszak miatt. A csigába tekert nőt a gerince egy pontján lökik előre-hátra, s észre sem veszik, hogyha elroppan. Én is azt hittem, hogy megölnek, hogy a kezük között halok meg. A gerincem megsérült, de nem törött el. Mivel egy ponton gördül ilyenkor az ember, sebes lett a hátam, ebbe a sebbe beleragadt az ingem és a ruhám, mert vérzett, de csak később vettem észre. Annyi minden fájt, hogy ezt nem vettem észre.

Tűz alatt volt a falu, szüntelen duhogott, recsegett minden.

Egyszer bejött a pincébe egy orosz katona, aludtam. Álmomból ébresztett föl, fölém hajolt, fölrázott. Ugyanaz a fiatal nő, aki a sebet látta a hátamon, azt mondta, hogy olyan lett az arcom, mint a lovaké – a rémülettől. Kitágultak és reszkettek az orrcimpáim, kidagadtak az erek a homlokomon, és a szembogaram furcsán kitágult. De ez csak az első perc volt. Aztán jött az alkudozás, a könyörgés románul. Magyarul pedig a többieknek könyörögtem: itt a kommandatúra a közelben, menjen át valaki, és szóljon! kérjen segítséget! Vagy küldjenek át egy gyermeket, hiszen tudják, hogy a gyermekeket nem bántják az oroszok. – De nem, nem mozdult senki. Nyolcvan ember hallgatta tétlenül a könyörgésemet. Mutattam, hogy befogom a géppisztoly csövét, a tenyeremet teszem rá, hogy ne tudjon lőni a katona. Féltek, hallgattak és tűrték, hogy előttük és a gyermekek előtt megerőszakoljanak…

Aztán egyszer jött egy tiszt, az megsajnált, az ölébe vett, simogatott, betakart a kabátjával és dúdolt. Vártam, hogy mikor fog megerőszakolni, vagy lehet, hogy már megerőszakolt és akkor vett a karjába, vagy mások kezéből vett ki? De arra emlékszem világosan, hogy tapogatta a kezemet és nézte, van-e gyűrűm. Gyufát gyújtott és nézte. Abban a percben lehúztam és odaadtam neki a gyűrűmet.”