„Közel egy éven át féltékenyen birtokolt, én viszont fenntartások nélkül adtam magam oda. Ő volt életem első szerelme. Szerelmünk egyik gyümölcse a Fontainebleau-i Nimfa néven ismeretes kapudíszítés, mely ma a Louvre-ben látható. A kapu fölötti félkörívben két szatír között fekszem, akiket a mester magáról mintázott meg. Az egyik, mintha az oszlopfőt tartaná, egy ostort tart kezében, három ágának mindegyikén golyó látható, a másik meg bunkósbotot forgat, fejének tartása fenyegető és gőgös, hogy mindenki megijedjen, aki csak ránéz. Szatír mivoltukra egyedül szarvuk és kos formájú fejük utal, minden más tekintetben emberformájúak. Ha valaki megsértette férfiúi és művészi önérzetét, mesterem éppoly dühödt természetű volt, mint ezek a szatírok. Ilyenkor elszabadultak indulatai, ördögként verekedett, sőt embert is ölt kis tőrével, melyet mindig magánál hordott – ezen és más okoknál fogva még börtönben is ült. Jó dolgom akkor ért véget, mikor egyszer mesterem két napra elutazott, és egyik inasa, kihasználva az alkalmat, nekem esett, és én nem tudtam kellő erővel ellenállni ifjú testének, göndör fürtjeinek, igéző szemének és szerelmes vallomásainak. A mester mintha csak megérezte volna, időnek előtte hazarohant, és mikor rajtakapott bennünket, megöklözött és megrugdosott engem is, anyámat is, és mind a kettőnket kihajított a palotából. Ezer szerencse, hogy nem mészárolt le mindannyiunkat. Ám a mestert nem hagyta nyugodni a történet, utánunk jött, és dárdáját Pavolónak, ötvös inasa torkának szegezve, makacs bosszúból arra kényszerítette, hogy elvegyen feleségül, amit később rettenetesen megbánt, mivel gyermeket szeretett volna tőlem.
Az esküvővel természetesen nem elégült ki a bosszúvágya, így tehát újból magához rendelt modellnek, és annak ellenére, hogy ekkor már férjes asszony voltam, továbbra is meztelenül kellett modellt állnom, miközben naponta többször is bosszúszomjasan közösült velem. Rettenetesen megkínzott, órákig kellett kényelmetlen, kifacsart pózokban állnom vagy feküdnöm. Minél inkább kínzott, annál jobban gyönyörködött sima, kagylófényű, sudár testemben, és annál nagyobb művészi haszna származott belőlem.
Komolyabb szarvakat rakott a férjem fejére, mint amit férjem rakott Benvenuto mesterre. De ez sem elégítette ki, és így haragjának prédája lettem. Egyik nap hajamnál fogva megragadott, végigvonszolt a műtermen, aztán az egész házon, közben vert és rugdosott, egészen elfáradt bele, miközben én torkomszakadtából ordítottam, de harmincegy inasa közül egy sem sietett segítségemre. Miután kékre-zöldre taposott és ütlegelt, és testem a felismerhetetlenségig feldagadt, megesküdött, hogy soha többet nem jöhetek vissza hozzá. De ezt a tettét is keservesen megbánta, hiszen művészi becsvágya is kárt szenvedett, mivel legjobb modelljét vesztette el velem.
Két hétig feküdtem öntudatlanul a házában, végül magamhoz tértem, sikerült talpra állnom és….”