Az én történetem – tapasztalataim szerint – viszonylag a szerencsésebbek közé tartozik. De kezdjük is az elején.
Kb. 12 éves lehettem, amikor egyik ismerősömtől kaptam egy akciójátékot, amiben csúnya, gonosz terroristákat kellett lövöldözni. Elvoltam vele, aztán egyik éjjel (túl sokat foglalkoztam a pályák végigjátszásával…) azt álmodtam, hogy az egyik ilyen „ellenség” pasival aktust kezdeményezek, és ekkor történt – álmomban – életem első magömlése is.

– – – – –

Rettentő furcsa dolog volt, fel sem fogtam igazán, de módfelett élveztem a szituációt, és egyre többet játszottam. Aztán hirtelen megvilágosodott előttem, hogy anno miért is bámultam meg az utcán egy-egy pasit. (Akkor is, és az óta is a 20-40-es korosztályra bukom.)
Mikor végre leesett, hogy az osztálytársak miért forgolódnak igazán a csajok után, mire is jó a körbejáró pornóújság, pánikba estem. „Hiszen ez engem nem érdekel, és ezt nem akarom, minden sejtem ellenkezik ellene, nem, nem és neeem…!!!” Fogalmam sem volt róla, hogy egyáltalán létezik homoszexualitás. Azt hittem, ez egy velem született csúnya betegség, és mostantól torzszülött vagyok. Eleinte nem is mertem kimenni az utcára, hiszen mi van, ha meglátok valakit, aki tetszik? És ez a betegség vajon nem fertőző? Egyre csak gubbasztottam a szobámban, és hirtelen egyedül maradtam. A haverok már nem hívtak sehová, egyre csak ültem otthon, és a metal zenébe temetkeztem. Itt volt az én kis menedékem, hiszen iskolába el kellett mennem, de ahelyett, hogy a csajok hátsóját csapdostam volna, beraktam inkább egy Slayer CD-t. De a legbrutálisabb zene sem nyomhatja el azt a kínt, azt a megalázottságot, amit akkor éreztem. Véleményem szerint egy 12-13 éves ember lelke annyira képlékeny, érzékeny, és felforgatható, hogy az felfoghatatlan. Persze, a mai világban már más minden…

 

Hangsúlyozom, 12-13 éves voltam ekkor, és eltelt némi idő, mire teljesen elidegenedtem a családomtól, a barátaimtól, és magamba fordultam. Aztán, néhány internetes oldal felkeresésével megtudtam, hogy nem vagyok egyedül a „problémámmal”, és igen is lehet büszkén meleg életet élni. Ekkor vettem egy nagy levegőt, és elmondtam egy barátnőmnek, akivel addig évek óta nagyon jóban voltunk. Vesztemre, kihallgatta a beszélgetésünket egy meglehetősen sunyi egyén, így a következő hetekben attól zengett az iskola, hogy „A buzi”. „Ott megy!” „Engem néz!” „Fúj!” „Majd én megverem…” Tudjátok, milyenek a kisiskolások, csúfolják azt, aki más, aki kövér, aki szemüveges, vagy aki tényleg más. A sok verekedés, köpdösés, és alázás (a szülők körében is híre ment a dolognak, anyu meg csak lesett, miért nem beszélget vele senki a szülői értekezleten?) után, 14 évesen egy családi nyaraláskor felvetettem zokogva anyumnak, hogy mi van, ha biszex vagyok. Ekkor megértette, miért nem állnak velem szóba, miért megyek haza gyakran felrepedt szájjal iskola után… Volt olyan, hogy egy osztálytársam apja köpdösött meg ’rohadtbuzizva’. Mit ne mondjak, jól esett… Nem mertem bevallani anyumnak, hogy engem tényleg kizárólag a férfiak vonzanak. Persze, egyből ment az átkozódás, a kiakadás, megtetézve azzal a gyakran előforduló kijelentéssel, hogy úgyis kinövöd. Nem mintha a biszexualitás kinövendő dolog lenne… Biztos, ami biztos, egy pszichológushoz azért elcipelt, aki a kezelés végén közölte vele, hogy teljesen egészséges vagyok, a homoszexualitás normális, és ő azt látja, hogy tudom, mit-miért csinálok.

Aztán elkezdődött a padló alá söprés, minden a régiben, én a szobámban (azért néha kiszabadultam világot látni), a világ meg rajtam kívül. Eközben szépen átestem a kamaszévek szépségein, nagy szerelmek, csalódások, naivság, szüzesség elvesztése (na, ez külön megérne egy fejezetet…), majd az első komoly kapcsolat. 16 sem voltam, amikor már egy 4 hónapja működő kapcsolatom volt, egy akkor 29 éves emberrel, a korkülönbség egyáltalán nem ütközött ki, addigra megtanultam, hogyan kell felelősségteljesen gondolkodni, viselkedni.

És egy vasárnap éjszaka, a jól sikerült együttlét után hazamentem anyuhoz. Emlékszem, 11 óra körül lehetett, 10-re kellett volna hazaérnem. Én csak annyit mondtam neki, szélsebesen elhadarva, hogy mégsem biszex vagyok, nem is voltam, meleg vagyok, 4 hónapja van egy pasim, és ma nála alszom, holnap találkozunk. Ekkor volt azért némi sértődött hallgatás, de csak belenyugodott. Aztán fél év múlva összeköltöztem a kedvesemmel. Ebből hatalmas botrány lett, de a sok gyötrelem mellett anyunak lehetősége nyílt megismerni ezt a világot, a kedvesem, és egyáltalán, a meleg kultúrát. Bizton állíthatom, kellemesen csalódott. És nem lopdosom a harisnyáit sem, pedig ettől félt. Komolyan, haha!
Azóta már itthon lakom, újra volt pár kapcsolatom, nem is 16 vagyok már, a második x-be értem. Anyu pedig megbékélt. Azóta pedig minden évben megyek felvonulni, idén negyedszer, és csak jókat tudok röhögni, amikor odafelé az ellentüntetők nem tudják eldönteni, hova is tartozom.

A történet elején azt írtam, én a szerencsésebbek közé tartozom. Biztosan. A sok negatívum engem megtanított arra, hogy széles látókörben nézzem a világot, észrevegyem a szépséget a szörnyetegben, és legfőképpen arra tanított meg, hogy legyen egy megrendíthetetlen értékrendem. Biztos vagyok benne, hogy ha annak idején nem szenvedem végig ezt az utat, ma nem itt tartanék, és nem tudnék mosolyogva felvonulni…

Elnézést kérek, ha kicsit zavarosnak tűnik a történetem, de tíz év eseményét dokumentálja, és néha eléggé felzaklató volt megírni…