Nő teste élvezetekre jó

Az először még Kuncze belügyminiszter által előterjesztett türelmizónás elképzelést a FIDESZ-MPP vitte át a parlamenten, így az SZDSZ-MSZP többségű fővárosi közgyűlés gyakorlatilag a saját kormányzása alatt kidolgozott törvényt szabotálja. Hogy a háromszáz méteres szabály miatt a törvényről már megszavazása pillanatában tudni lehetett végrehajthatatlanságát, ez nem jogalkotási probléma a jogalkotásért felelős miniszter számára. Igaz, erre Csécsei Béla VIII. kerületi polgármester is csak a törvény hatályba lépése után jött rá; azokban az években, amíg a törvényért lobbizott, valahogy elfelejtett értesíteni bennünket, hogy kabarét szervez, nem komoly szabályozást.
Mégis, a türelmi zónákkal való bohóckodás valójában a nyolcadik kerület törvénye. Ott ugyanis bármely talpalatnyi hely a templomok, iskolák stb-k 300 méteres körzetében van. Tehát a kerületben nem lesz utcai prostitúció. Lesz majd a külső kerületekben. Pusztuljanak le a külvárosok, ne Józsefváros. Ott bent majd az igazi ipar lesz, a bordélyházak, masszázsszalonok, lokálok. Nem az olcsó utcai prostikban van iparűzési adó és védelmi pénz, hanem emezekben.
Az elvont gondolkodás kedvelői gyakran azzal érvelnek a bordélyok legalizálása mellett, hogy egyes nők szerintük önként választják a pénzszerzés e formáját. Három éve én is képes voltam figyelmen kívül hagyni, hogy a prostitúciós ipar a valóságban döntően lánykereskedelmet, totálisan kiszolgáltatott és kihasznált, testi-lelki-anyagi szempontból kifosztott női létet jelent. Úgy véltem, az erőszakot kell csak üldözni, egyébként a szex is áru lehet.
Csakhogy pár szociológus és néhány tény meggyőzött: a testüktől való elidegenedés tehet képessé embereket válogatás nélküli (és így öröm nélküli!) szexuális aktusra, s ennek tipikus oka a gyermekkorban átélt erőszak feldolgozásának elmaradása. A szex nem munka, illetve, ami munka, az nem szex. Embertársunk méltóságát, személyes integritását vesszük semmibe, ha öröm nélküli szexuális aktusra bírjuk rá. Ezért a prostituáltat sértettnek tartja a jogérzékem, a klienst és a prostitúció szervezőit pedig jogsértőnek. Becsülöm a szerződés szabadságát, csak éppen úgy látom, legbenső emberi érzéseinknek és szenvedélyeinknek nincs pénzben kifejezhető értéke. Nem tartom humánusnak azt a társadalmat, ahol sérült, ráadásul rendszerint bántalmazott egyének intimszférájának megalázása “szolgáltatásnak” minősül, és még olcsóbb is, mint egy cipő.
A valóságos prostitúció szervesen összetartozik az erőszakkal, méghozzá a férfiak által lányok és nők ellen véghezvitt, sem alsó, sem felső korhatárt nem ismerő erőszakkal. Gyakran nem is áll másból, legfeljebb a férfiak még kereskednek is áldozataikkal. A prostitúció szabályozása körüli álszentségek legnagyobbika ennek a ténynek az elhallgatása.
A múlt kedden az Alkotmánybíróság nemleges választ adott arra a nem túl mélyenszántó kérdésre, a türelmi zónák kijelölése végett a belügyminiszter magához veheti-e az önkormányzat rendeletalkotó szerepét. A pártok képviselői a döntés után hangsúlyozták, hogy a parlamentnek mielőbb új szabályozást kell kidolgoznia:
Most megint kurvázni fognak; úgy értve ezt, mint ahogy a cigányozás a cigányokról való igénytelen, lealázó beszédet jelenti. Közembereink unalomig csépelt, a valósággal értelmes összefüggésben nem álló szavakat fognak varázsigeszerűen ismételgetni, úgymint “legősibb mesterség”, “kéjhölgy”, “szexuális szolgáltatás”, stb. Százszor el fogják mondani, “nincs értelme tiltani, hisz a tiltással még sehol nem szűnt meg”, s nem fogják megmagyarázni, hogy ezen érveléssel miért nem éppen a zsebtolvajlás vagy a gyilkolás engedélyezését szorgalmazzák.
“Örömlányokról” folyik majd a nyálas duma, és egyetlen szót sem fogunk hallani arról, miféle beteges, romboló szexuális vágy is az, amit az elégít ki, ha a másik embert nem szeretgetni és figyelni kell, hanem utasítani és tűréséért megfizetni. Mélyen hallgatni fognak arról, hogy ezek a pszichoszexuálisan sérült férfi kliensek a legnagyobb pénzt gyereklányok megerőszakolásáért szeretik fizetni – s felnőtt nőkkel jórészt csak azért elégszenek meg, mert nincs elég pénzük.
Nem szexológusbizottság elé citálást, kioktató fejmosást fognak szorgalmazni e perverz férfiak számára (mint az abortuszért folyamodó – csöppet sem perverz, csupán csak egy férfi által bajba juttatott – nőknek féléve), hanem higiénikus aktust; legalább ezzel elárulván ugyanakkor, hogy a kliensek a szexualitást nem emberi, hanem pusztán fizikai interakciónak tekintik. Nem követelik politikusaink majd azt sem, hogy a türelmi zóna bejáratánál védőnők állják el az utat, s három nappal az aktus előtt, megelőzésül kötelező mentális segítséget adjanak. Így a prostituálthoz igyekvő férfiaknak a védőnők sosem fogják az egészséges, kölcsönösségre és nem erőszakra alapuló szex pozitívumait ecsetelni. De szexuális aktivitásuk olyan torzulását sem, ami a prostituáltakkal való gyakorlás után óhatatlanul előáll: Megnehezíti ugyanis a kölcsönösségre épülő kapcsolat fenntartását, különösen a másik, a nő tekintetbe vételét, beleértve a fogamzásgátlás felelősségét. S ha három nap múlva e “tájékoztatás ellenére” (idézet az abortusztörvényből) mégis ismételten megjelenne a kliens, nem fogja a TB-hivatalnok azt a nagy összegű egészségügyi hozzájárulást megfizettetni vele, ami a fertőző nemi betegségek megnövekedett kockázatának költségeit kompenzálja. (Az iménti gondolatsor eredetije: Adamik Mária nagyszerű összevetése, “Védőnőket a türelmi zónába?”, elhangzott 2000. április 30-án a Jászai Mari téren.)
Újságjaink teli lesznek viszont undorító kétértelmű kifejezésekkel. A legkomolyabbnak tartott lapok ismét “pásztorórának”, jobb esetben “kanyarnak” fogják nevezni a telefonfülkében, autóban, kapualjban való háromperces szopatást, ismét meg fognak jelenni olyan megfogalmazások, mint “megtalálták a lyukat a gumiparagrafusok között”, “lelohadt a revizorok libidója”, “az APEH nem állja az édes percek költségét” (a példák a Magyar Hírlapból valók, Vajta Zoltán tollából). És talán az ORFK hetilapjában is folytatja Vezda János az azzal kapcsolatos tavaly szept. 7-i “gondolatait”, hogy vajon a prostik könyvelésében az ondó bekerül-e az “áthozat” rovatba.
A komolykodóbbak “foglalkozásról” fognak beszélni, de azt már nem fogják közölni, hogy az ennek gyakorlásához szükséges “tudás” nem egyéb, mint a saját testtel való önrendelkezési képesség elvesztése. S hallgatni fognak arról is, hogy ezt az esetek 75–80%-ában a gyermekkorban elszenvedett rendszeres, a személyiséget gyökereiig pusztító erőszak, leginkább szexuális erőszak alapozza meg, nem pedig szakmunkásképző.
Ha a férfi idegen nő testében akar maszturbálni, vagy azt birtokolni, megalázni, netán a férfi pénzért kíván gyereken (korábban mások által) elkövetett erőszakot venni, akkor a törvényhozás haptákba vágja magát – és megregulázza az áldozatot, az alávetett, al- és főmaffiózóktól sújtott nőt, lánygyermeket. Ha a férfi e hobbija fertőzéseket terjeszthet, mi következik ebből? A nő fizessen egészségügyi könyvért, a nő legyen megbüntethető annak hiányáért, és végül pedig a férfit az adófizetők pénzén gyógyítják meg! Ilyet már láttunk, valahol, valamikor.
A fajsúlyos kérdések elkerülése érdekében macsó közéletünk a prostitúció szabályozását merőben technikai problémának tünteti föl. Egy emberkereskedelmi konferencián, míg az előadó a prostitúció tiltása mellett érvel, a hallgatóságban helyet foglaló kormánytisztviselő férfi megengedheti magának, hogy félhangosan közbeszólva olyképpen tudassa ellenérzését, úgymond, ha feláll a fasz, mégiscsak be kell valahova tenni. Ilyen színvonalú hivatalos filozófia mellett nem csoda, hogy a szabályozásnak a céljáról nem, hanem csak a módjáról esik szó. Hogy a kurvákat ide tegyük-e, avagy oda tegyük.
Bennünket, macsókat kizárólag ez érdekel. Ahogy a hímtagnak az idegen nőbe való betevése sem emberi érintkezés, úgy a prostituáltak elhelyezése sem a prostituáltak mint emberek sorsáról való döntés számunkra. Ezért nem képes egyikünk sem világosan megmondani, miért pont a prostituált tevékenységét, s azon belül is legfőképpen a helyüket akarnánk szabályozni. Dugjuk el valahova, ahol nem látszik – ez a ki nem mondott vezérelv vonatkozik elsősorban ám kimondhatatlanul a farokra és a farokgazda kliensre, s csak másodlagosan, viszont már kimondhatóan a kurvára. Ebből vezetődnek le a “jogi”-nak nevezett tételek.
Mint például hogy állítólag ki kellene lépnünk abból az 1950-es New Yorki Egyezményből, amely kötelezi hazánkat a kerítők és bordélyműködtetők üldözésére. Bírálói szerint az Egyezmény prostitúciómentes ideái utópisztikusak, nem képesek számot vetni a prostitúció létezésével, és sehol a világon nem sikerült általuk megszüntetni a prostitúciót.
Csakhogy az Egyezményről nem állapítható meg, hogy nem vált volna be, hisz nem is vették komolyan. Csatlakozásunk, 1955 óta nem volt még egyetlen olyan perc sem, melyben a magyar törvények megfeleltek volna az Egyezménynek. 1993-ig bűnöző volt a prostituált, 1998-ig szabálysértő, azóta szintén szabálysértő, igaz, más miatt. 1998 előtt a törvény a “kéjelgést” büntette, 1998 óta pedig ennek már a puszta szándékát. Előfordul, hogy a rendőrség a korábbról ismert, közértbe tartó prostituáltat is megbünteti, a papírra azt írják, hogy felajánlkozott, és a helyszínt is meghamisítják. A megbírságolt abszolút tehetetlen. Hiába panaszol, a fellebbvitel automatikusan a rendőrnek hisz. Van aztán olyan prostituált is, akit már olyan összegben megbírságoltak, azért, mert az utcán állt, annyit kap, mintha gyilkolt volna. Ugyanakkor olyan hír nem látott napvilágot, hogy a férfias rendőrség egyetlen férfiklienst is megbüntetett volna. Elkapni ugyan elkaptak jópárat, hisz így lehetett a nőre bizonyítani, hogy felajánlkozott, de a pasast elengedték, a nőt bevitték, és megbírságolták.