Renitens pasija ugyan viccesen, de fujjog, ha bloggerinánk „undorító” dolgokkal traktálja. Például Charlotte Roche könyvével, a Nedves tájak cíművel, ami a 24 éves lány szerint egy sokkoló írásmű azoknak, akiknek a gyomra a női altájék gusztusos tálalásán edződött: „A könyv ugyanis sportot űz a taburombolásból, azaz úgy mutatja be a puncit és a segget, hogy közben kell hozzá az erős gyomor, hiszen vannak benne extranaturálisan leírt dolgok, kvázi nem erős idegzet, hanem gyomor kell hozzá, egyfajta antimegfelelési kézirat a punciról és a valóság legextrémebb határáról” – írja internetes naplójában Renitens.

„Az írónő fittyet hány arra, aki minderre fujjol, sőt élvezettel sokkol antihigiénikus leírásaival. Az ő nézőpontja teljesen a húsra, szagokra, levekre redukálódik méghozzá tárgyilagosan, már-már az egésznek az objektivitását érzem perverznek, nem is a tartalmát.Amikor először olvastam, akkor is tetszett, de most, hogy a fenekem egészen új megvilágításba került, újraolvastam. És most hiánytalanul tetszett. Hiányzott már egy ilyen könyv, mint egy falat kenyér ebben a túlhigiénizált világban, ahol a reklámok szerint be kell testápolóznom magam, mert nem tudhatom hova kapok csókot. De miért kéne azért betestápolóznom magam? A szex meg főleg nem a higiéniáról szól. Azt mondtam neki, hogy ez az agyonhigiénizált és hazudott világ ezt hozza ki belőlem. Herótom van már a férfiaknak szánt illatszerreklámoktól (is). Mondta valaki, hogy irtózom az uram izzadságszagától? Nem, mert nem is így van. Imádom szagolni, beindulok tőle és ki szoktam nyalni. Mert az ízét is szeretem. Kikérem magamnak az agyonillatosított férfitestet. Nem szeretném az esszenciáitól megfosztani, minthogy más íze van az alkarja finom belső, zsenge húsának és más a combja belsejének. Illat-és ízorgia,és természetesen ugyanez vonatkozik a nőkére is.

Élvezettel olvastam Eve Ensler könyvében, a Vagina-monológokban azt, hogy ki milyen illatúként jellemzi a saját pináját. Nem az ápoltsággal van nekem bajom, hiszen az természetes. De miért kell mindent túlhigiénizálni és szégyenérzetet kelteni azokban, akik ezt elutasítják? Miért ne nézhetné végig a pasim, ahogy pisilek, ha egyszer az beindít engem, miért ne nézhetném végig a lábai közül, ahogy ő pisil, ha egyszer az is beindít engem? Annyira totális higiéniadiktatúrában élünk, hogy már tényleg a valódi szagok és a restusálatlan, nyers látvány az izgató újra.
Érdekes ellentmondások vannak bennem, mert szeretem nézni a fashion-photography-t, de egyfajta fura izgalmat vált ki belőlem a tökéletes test, a perfekció. Ahogy a sok szilikonozott, műttetett tökéletességre törekvő test is. Kicsit előhozzák a szadista dominahajlamaimat (még jó, hogy nem vagyok zsűri a miss plastic hungary-n, velem megjárnák a lányok). Mindig elképzelek ide-oda a tökéletes testen egy vágást, egy sebhelyet, egy kötélnyomot, egy elegáns vércsíkot, izzadságfoltot, koszt, korbácsnyomot, hurkát, műtéti heget és máris jobb. Jan Saudek képei a legjobb példák erre. Egyszerűen természetellenes bizonyos helyekről leretusálni csíkokat, bőrhibákat vagy szőrt, miközben tudom, hogy azok ott vannak és nem bennem van a hiba és mindezt gusztus címén előadni, miközben ez szimplán hazugság, nem pedig gusztus.

Ahol lehet keresem az ilyen alkalmakat, szeretek megbotránkozni, vagyis szeretem, hogy ezt próbálják belőlem kiváltani. Élvezem. A provokálhatóságra azok hivatkoznak, akik igyekeznek a saját ízlésükért és véleményükért levenni a felelősséget a saját vállukról. Holott minden arról szól a szexben és a saját testünkkel való viszonyban is, hogy vagy megtartunk kis intimsarkokat magunkban és takargatunk, vagy adjuk mindenünket, teljes nyíltsággal. Igazi, tabunélküli, élvezős gátlástalansággal. Bár néha én is rajtakapom magam a társadalom idomításán, amikor nyolcvanas évekbeli magazinokat nézegetünk és meglátok egy full szőrös pinát vagy segglyukat, de lássuk be a fekete szőr a rózsaszín húson meglehetősen állatiasan izgalmas, még akkor is, ha én mindenhonnan borotválom (persze, mert élvezem, ahogy a vér csorog a puncimon). És ha tényleg nincs tovább, akkor sem háborodok fel vagy undorodok, hanem még mindig ott a humor. Úgyhogy azért csak nézem. Amióta egy igazi, nyílt, sokkolóan intim kapcsolatban vagyok egy olyan emberrel, akivel bármit (értsd: bármit) meg tudok osztani, azóta (meg lehet vetni) képtelen vagyok feltartott kisujjal fintorogni bármin is, akár Charlotte Roche könyvén, ami nagyon is emberi dolgokkal van tele, hát még ha hozzáteszem az írónő eredeti elképzeléseit a sokkolásról.
Sokkolni addig lehet, amíg sokkolódni vágyó közönség van, akik aztán szívesen undorodnak és szívesen kifejezik, hogy undorodnak. Gusztustalanság addig van, amíg létezik egy réteg, akik a gusztusukat etalonnak kiáltják ki. A szex dolga meg mindezeket szépen, ütemesen, lucskos nedvességgel rombolni. Észrevetetni a kiömlő nedvekben, vad szagokban, nyers pórusokban a lelket. Egy dolog lehet undorító és az a kifejezéstelenség.”