„Jelentkeztem a Színművészeti Főiskolára. Négyszer is hiába. Először soványan, végül jó kövéren. Így sem voltam jó, meg úgy sem. Végül egy másik intézet fogadott be, a Pesthidegkúti Pszichiátriai Intézet kilencvennyolc kilósan. Mondhatjuk száznak is. Bulimiával kezeltek, mert szünet nélkül ettem, és amit megettem, erőszakkal sem tudtam kihányni. A huszonöt dekás margarint nem kentem a kenyérre – haraptam. Egyszerre ettem meg az öt kiló zsírszalonnából kiolvasztott töpörtyűt, a kerek egész trappista sajtot, egy kiló kenyeret, három liter kakaót, csokitortát, krémest, és egyszer egy lavór kék szilvát is. Utazótáskámban a vállamon hordtam, amit reggel megvásároltam a Közértben, és amíg tartott, ettem. Amikor napközben elszántam magam, hogy véget vessek az evésnek, a kukába dobtam a maradékot, de sötétedés után kiszedtem onnan, és a budai alsó rakparton megettem. Lábujjhegyen jártam, hogy be ne szakadjon a föld alattam. A falhoz lapulva osontam, hogy senki ne lásson. Nyáron is fekete hosszú kabátot, térdig érő gumicsizmát hordtam, hogy eltakarjam rengő húsom.
De a legbiztosabb rejtekhely mégsem a hosszú kabát, hanem az ágy volt. Bent maradni, feküdni mozdulatlan, mert annyira fáj, hogy alkalmatlan vagy. Csupa hús és háj. Ha megszabadulhatnék torzságomtól, minden jóra fordulhatna!

A Pszichiátriai Intézet férfibetegei örömmel fogadtak. Az volt a kérésük, hogy villanyoltás után megfoghassák hatalmas melleimet. Nem mertem tiltakozni. Végigjártam sötétedés után az összes szobát. Az ágyak szélére ültem, szótlanul felhúztam a hálóingem, és a férfiak sorban megtapogattak. Nem akartak mást, csak egyszer. Az egyik férfibeteg törpe volt, óriásira nőtt fejjel. Grószkopf. Nem talált magának nőt. Megbeszélték velem, hogy legyek a törpéé.
A hétvégi kimenőn, szombaton, valamennyien kiutaztunk a városból. Ragyogó nyár volt. A HÉV-en egymás mellé ültettek kettőnket, hogy barátkozzunk össze. Megérkeztünk Szentendrére, álldogáltunk kicsit a Duna-parton, néztük a vizet, aztán sétálni indultunk kéz a kézben. Alkalmas helyet kerestünk a fűben. Néztem a törpét, a hatalmas fejjel. Mögöttünk egy egész falka férfibeteg a kórházból. Nem ment. Nem tudtam odaadni a testem, nem tudtam leheveredni, és boldoggá tenni a törpét.

„Azt vesszük föl a főiskolára, akire föláll a faszunk” – válaszolta kérdésemre a főiskolai tanár, Kossuth-díjas rendező, sok évvel később, a hiábavaló felvételi próbálkozások után.
Ez a pontosnak tűnő kijelentés meglepően sok új kérdést vet fel. De akkor már mindegy volt. Színésznő voltam, nem bejutni akartam, inkább nem kikerülni. Akkor már mindegy volt, hogy szőke vagy barna, törékeny vagy széles vállú langaléta, démoni vagy szexi, sovány vagy kövér, kicsi vagy nagy a mell, a fenék, hosszú a comb, vagy vékony a boka, mindegy volt, hogy szép vagy csúnya. A fontos az lett, hogy jaj, …”