Végül megnéztük. Értettük. Megértettük. Sokkolódtunk. Szánk nyitva. Szemünk olykor lesütve, pironkodva. Mocskos szövegek, kiélezett helyzetek, abnormális jellemek. Tényleg ilyenek vagyunk? Ennyire egyszerűek, szánalmasak, szex orientáltak? Hú, botránydarab. Legjobban a Greget alakító Rátóti Zoltán játéka tetszett, nagyon energikus és átütő jellemformálás, valamint Helen szerepében Schell Judit, aki hitelesen jót alakít. A többi szereplő színpadi játékának sikere nálam elenyésző volt.
A díszlet közepes minőség, a holdmolinó állandó jelenléte cseppet unalmas, az erdőt szimbolizáló nád engem konkrétan idegesített. A legviccesebb epizódszereplő a fiatal lányt alakító dagi, hurkás lábú vörös hajú Mészáros Piroska, ahogy kisdobos-szerű jelmezben egy plüsskutyát húz-von maga után. Az már kevésbé vicces, amikor az Erstlinget alakító idős Hollósi Frigyes a nádasban elkapja, aztán jól megdugja. Aberrált, pedofil, perverz!
A műben aztán minden terítékre került, mi szem-szájnak hányingere, a mai kor markáns jellemzője: rasszizmus (Schell Juditot leniggerkurvázza a férje), animalsex (először nem fogtam fel, mit keres a meztelen Titánia egy véres, fej nélküli plüssbika alatt), gazdasági válság, sivár, kiégő emberi kapcsolatok mátrixa, groteszk, nyárspolgári attitűdök, néger fiút orális szexre kényszeríteni vágyó Cypriant brutálisan agyonverő jelenet, maszturbálás, körbe-körbejáró, petyhüdt fütyijű, lógó csöcsű mellékszereplők. A záró epizódban Titánia fia (Makranczi Zalán) lábára plüss óriáspatát húznak, előad egy nagy monológot, majd a mellette remegő presszós lány kínjában szoknyát felrántva ráül, vonaglik, lovagol, nyög, majd egy orbitálisan hangos orgazmust követően holtan esik hátra.
A végén felgyúlnak a fények. A közönség tele volt középkorú és idősebb nézővel, arcukon a döbbenet. Hát, ők bizonyára nem erre számítottak a dicső Nemzetiben, ilyen vékonyka, lassú ütemes, halk tenyércsapást még színházi élményeim során nem hallottam. Nyilván a színészek a darab kapcsán már hozzászokhattak ehhez, arcukon nem látszott a meglepődés, némán, rezzenéstelen arccal álltak a színpadon. Nem volt visszataps, mindenki, ahogy tudott kimenekült a teremből.
Figyelemfelkeltésnek pazar. Tényszerű. Igaz. Célt ért? Beszédtéma. De nemzetünk klasszikus színháza tényleg elbírja ezt? Így lehet embereket behívni, jegyrendelésre késztetni? A hagyományos, a tradicionális már nem menő, vagy azon a nyelven, a „leegyszerűsített népnek” az már nem eladható? És mi célt szolgált az állandó meztelen, bőrkabátját konstans nyitogató Tündér teste? A Szentiván éji álom, hogy vonatkoztatható mellekre, péniszekre? Alföldi biztos tudja. Reméljük, az ilyen és ehhez hasonló polgárpukkasztó darabokat, míg sikere van, igazgathatja…
