A kedveskedés után utasított, hogy forduljak meg és összekapcsolta a csuklóimon lévő bilincseket, így a kezeim gyakorlatilag használhatatlanná váltak. A szorongás tovább fokozódott. Úrnőm felállt az ágyról, és a lépcsőfeljáróra mutatott. Úrnőm leült a lépcsőfordulóban és sejtelmesen mosolygott. – Térdelj a lépcső elé! – parancsolta.
Megtettem, Ő pedig kezében a korbáccsal elindult felfelé a lépcsőn. Tisztában voltam vele, mi vár rám az emeleten, és bár bíztam magamban, és Úrnőmben, nem igazán vágytam a felső szobába.
- Akkor most játszani fogunk! Kitalálod, hogy mit?
Nem volt túl nehéz, mert a találkozásunk előtt a neten kvízt játszottunk. A helyzet azonban most teljesen más volt, és semmi jóval nem kecsegtetett, hiszen korábban is rendesen buktam. Választási lehetőségem persze nem volt.
- A játék lényeg az, hogy ha jól válaszolsz, feljebb jöhetsz egy lépcsőfokot, természetesen térden. Ha rossz a válasz, vissza az előző helyre! Ugye érthető? – mondta magabiztosan.
Mit válaszolhattam volna? Megadóan bólintottam, és már csak abban bíztam, hogy a kérdések nem lesznek túl nehezek, mert akkor soha sem jutok fel. A dolog különlegessége az volt, hogy azért is meg kell szenvedjek, ami majd fent vár rám, és amitől igazán féltem azóta, mióta beléptünk a szobába.
Aztán jött az első kérdés, ami megnyugtatott. Nem emlékszem minden kérdésre, de nem élt vissza a helyzetével, bár megtehette volna. Ilyen kérdések voltak:
Huszonegy közös osztói? Hány villanykapcsoló van a földszinten? Melyik bugyi van rajtam? Hogyan neveznéd ezt a szobát, amiben vagyunk? Hány ága van a korbácsomnak?
Többségében tudtam a választ, vagy tippeltem, de haladtam felfelé.
Persze nem volt ez ilyen gyors, és egyszerű. Térden, lépcsőt mászni, kéz használata nélkül, nem is egyszerű, arról nem is beszélve, hogy a nem túl széles, de annál keményebb fából készült lépcsőfokok igazi kínokat okoztak. Úrnőm persze tisztában volt ezzel, és kénye-kedve szerint játszott velem. Mikor a lépcsőfordulóhoz értem, az egész feljutásom kétségessé vált. A lépcsőfokok egyre keskenyedtek, és alig tudtam egyensúlyozni, de küzdöttem, és ezt az Úrnőm méltányolta. Egyszer csak az ölében éreztem a fejem. És ismét simogatott. Rövid pihenő után biztatóan rám mosolygott.
- Menj fel, és állj meg a korlátnak háttal!
A szemében megint égett a tűz, és tudtam már jól, hogy ez mit jelent…
Jól esett felállni, de nem igazán kívánkoztam az emeletre. Hogy miért? A magyarázat egyszerű. Azt állítottam, a neten, hogy kibírok ötven vesszőcsapást teljes erőből. Tudtam, eljött az ideje, hogy az Úrnőm kiszabja a magam által vállalt büntetést. Persze jó pszichológiai érzékkel most is hagyott pár percig főni saját levemben, aztán egyszer csak hallottam lépteit a lépcsőn. Mikor felért, megállt előttem, kezében a mogyorófa vesszővel. A mosolya már ismerős volt, magabiztos és sejtelmes.
- Felkészültél, valóban akarod? Nem mintha lenne más választásod! Fordulj meg és térdelj le! – mondta határozottan.
Az izzadtság ellepte a testem, és egyre jobban féltem, de tudtam, már nincs visszaút, vagy ha igen, tönkre teszek mindent.
Úrnőm szétnyitotta a bilincseim, hogy négykézlábra állhassak, és a korláthoz bilincselhessen. Szerettem volna mielőbb túl lenni az egészen, de Úrnőmnek nem volt sietős.
- Emeld fel szépen a feneked! – mondta végig simítva a hátam, és fenekem.
Leírhatatlan az érzés, amit akkor éreztem. Tisztában voltam vele, hogy hamarosan megtudom, mire is vállalkoztam, és abban is biztos voltam, hogy meg akarja ismertetni velem az érzést, és bebizonyítani, hogy felelőtlenség, amit csinálok. Iszonyatosan féltem, és mégis, bíztam Benne, mást nem is igen tehettem. Furcsa dolog volt ez. Tehetetlenül várni a fájdalmat, mert, hogy fájni fog, afelől semmi kétségem sem volt.
Aztán jött az első csapás. Képtelenség volt felkészülni rá, a testem úgy rándult össze, mintha áramütés ért volna, és éles fájdalom hasított a fenekembe.
- Számolj, szolga! – hallottam az Úrnőm hangját.
- Egy – mondtam, már cseppet sem magabiztosan. Aztán nem volt kegyelem, egymás után csattant a seggemen a pálca, csak annyi időt hagyva, hogy kimondhassam a számot, de néha még ebben is síetnem kellett, elrontani éppen nem akartam, mert akkor kezdődik elölről. Égett a fenekem rendesen, és többször hasra rogytam kínomban, egyre fájdalmasabban nyüszítve.
A tizenötödik után éreztem először, hogy nem bírom tovább, és akkor hasított belém a felismerés, hogy nincs menekülés. Nincs menekülőszavam. A fájdalom elbizonytalanított és már nem feltétlen bíztam meg az Úrnőmben, bár csak azt tette, amit kívántam, de a félelem és fájdalom leküzdött minden mást. Szerencsére tartott egy kis szünetet, és tudtam, ha ezt nem használom ki, több lehetőségem nem lesz. A szemeim könnyesek voltak, és könyörögve néztem fel Rá.
- Úrnőm! Nincs menekülőszavam – többet nem tudtam mondani, és visszarogytam a padlóra.
- Tényleg, erről teljesen elfelejtkeztem. Furcsa, de eszembe sem jutott, annyira egyértelmű, hogy lennie kellene – válaszolta, aztán mondott valamit, hogy mi legyen, de nem emlékszem mi volt az, talán a nevem, de nem tudom pontosan.
A rövid szünet cseppet sem törte meg az eltökéltségét, csattant a következő ütés, ugyanolyan erővel, mint az eddigiek, én pedig nyüszítve számoltam, és vergődtem. Egy két ütés után kijjebb terelte a testem, mert a ferde fal zavarta abban, hogy szépen kivezethesse az ütést.
A hátsó felem égett a pálca nyomán, de érdekes módon, mikor túl voltam a felén, már tudtam, hogy ki fogom bírni. Nem vettem észre, hogy kíméletesebb lenne, talán csak a fájdalom állandósult, a fejemet lehajtva sírtam, néha üvöltöttem, és csak a végét vártam.
Voltak kisebb szünetek, mikor az Úrnő elégedetten simogatta meg a fenekem, de már semmivel sem törődtem, csak arra gondoltam, mennyi van még hátra.
Aztán egyszer csak kimondhattam az ötvenes számot, és elnyúltam a padlón.
Az Úrnőm hagyott szipogni és pihenni, sőt, fölém hajolva megsimogatott, és talán még puszit is kaptam, majd a művében gyönyörködött, és kiszabadította a kezeim a korláttól. Leült a heverőre, és elégedetten nézett le rám. Mikor valamennyire összeszedtem magam, odakuporodtam a lábaihoz. Az arca most is mosolygott, de teljesen másképpen. Sugárzott róla a gondoskodás, és talán nem túlzok, ha azt mondom, a szeretet.
- Igyál! – mondta odaadva az ásványvizes üveget, majd cigit nyújtott felém. Mindkettő nagyon jól esett, és valami furcsa elégedettség töltött el, lassan feledtetve a fájdalmat.
A pihenő már szinte szokásos volt egy-egy akció után, jól esett, de csak részben nyugodtam meg, mert nem tudhattam, mi lesz a következő percben. Egyedüli támpontom a szemei voltak, mert abból mindent kiolvashattam…
