Hírbank indiszkrét provokáció

Csillag, sztár, legenda, híresség és celebrity: egyek közülünk és mégis mások, mint mi. Van köztük kultúrhérosz, hírhedt bulvármunkás, médiacsászár és ragyogó tehetség, de mindannyian a sztárcsináló gépezet részei. Függünk tőlük, de a média illuzórikus birodalmában ők is csak tömegtermékek: mindig van új kultikon a nap alatt. Bár a sztárkép korról korra változik és lecserélhető, de a hírnév misztériuma, s a mítoszteremtés iránti ősi vonzódás egyidős az emberrel. A sztárkultusz nem napjaink vallása: a rajongás, az apoteózis és a mitizálás iránti tömegigény végigkíséri a történelmet. Ugyanúgy vallási hevületű delírium övezte az ókor híres drámaíróit, a romantika zsenikultuszának költőgéniuszait, mint a popkultúra tévé- és filmikonjait, s a lappangó vallási ősminták nem csak a XX-XXI. század diktátorainak, hanem a római császárok felülről kierőszakolt sztárképének is részei voltak.

Szükségünk van imádatra
Zsolt Péter médiaszociológus szerint a sztárság az ember alapvető transzcendentalitás iránti igényét elégíti ki. – Emberi természetünk magyarázza az imádat szükségletét. Az imádat tárgyai lehetnek szentek, eszmék, bármi, amire felnézhetünk. A lovagkorban ott volt a lovag számára az elérhetetlen várúrnő, a lánygyerekeknek pedig még mindig a hercegről mesélünk, aki fehér lovon jön majd egyszer értük. A fókusz inkább a változáson, a hangsúlyeltolódáson van, ahogy az imádat tárgyai is változnak. A romantikában az érzelmek mindenek felettiségét imádták, és a géniuszt övezte áhítat. A fogyasztói társadalomban viszont önimádat van, a géniusz helyett a sikerest csodáljuk, a harmonikus helyett az energikust, a kifinomult zseni dandy helyett az elfoglalt menedzsert: zsenikultusz helyett sztárkultuszban élünk. – mondja a szociológus. A modern értelemben vett sztárstátusz megszületése a múlt század eleji tömegkultúrához és a folyamatos technikai innovációkhoz köthető: megjelent a film, s a széles vászon mindjárt elérhető közelségbe hozta az új médium hőseit. – A színészmesterség körül fogalmazódott meg először a sztárság definíciója – mondja a szakértő -, majd a némafilmek idejében lett a maihoz hasonlatos: Asta Nielsen, Mary Pickford voltak a némafilmek legendás alakjai és az első sztárok, vagy éppen Rudolph Valentino, akinek halálakor valóságos tömeghisztéria tört ki, több rajongója a sírja szélén kísérelt meg öngyilkosságot. Mind a filmiparban, mind pedig a könnyűzenei világában kevés változás történt azóta.

Mindenki lehet sztár
A médiaszociológus szerint bár a kezdetek óta közel azonos fogalmak mentén konstruálódik a sztárkép, de ma igazabb, mint Andy Warhol idejében, hogy pár percig mindenki lehet sztár, teljesítmény nélkül is. A popkultúra pápájának negyvenéves jóslata a szórakoztatóipar axiómájává vált, s a kortárs médiatársadalomban a komoly sport- és művészi teljesítmény, szaftos bulvárbotrány és bornírt intimitás egyaránt megfér egymás mellett. – A sok szerepeltetés már önmagában is elég, ezt jól ismerjük a valóságshow-kból – magyarázza Zsolt Péter. – Nem csak a teljesítmény és a tehetség legitimálhatja a sztárságot. A média különböző, egymásnak ellentmondó szükségleteinket elégíti ki. Az egyik az önigazolás: a képernyőn látott celeb olyan, mint a feleségem, a férjem, vagy jómagam. A másik az extrémitás iránti vágyunk, az, hogy ő teljesen más, mint mi. Született már arról is elképzelés, hogy épp a két világ közti ingadozás a vonzó, de én inkább úgy gondolom, hogy a sztárszerepek rögzülnek, és egyik celebet főként az egyikben, a másikat főként a másikban szerepeltetik.

Tehetség vagy folyamatos jelenlét?
Bár könnyű lenne kétdimenziós esztétikai keretben a tehetsége révén érvényesülő hírességet pozitív identitásmintaként említeni, a folytonos jelenléttel hódító celebet pedig bulvárrongynak, a semmi ügynökének kikiáltani, de a médiaszociológus szerint a média által generált impulzusok nem leegyszerűsíthetők. – Mozart és Salieri: az egyik zseni volt, a másik a jelenlétével hódító celeb. Az egyik embernek ahhoz van tehetsége, hogy alkosson, a másiknak ahhoz, hogy érvényesüljön. A jelenség hatása mindig demoralizáló, választás elé állít mindannyiunkat: cinikusak legyünk, vagy az értékeket felismerők és megbecsülők. Ha úgy érezzük, hogy ezek egymás mellé sodródnak, abban megint a tömegkommunikáció a ludas. Valójában azonban a megkülönböztethetőség ma is attól függ, milyen elvárásokat támasztunk. A kettéválasztás sem a posztmodern média tünete: vegyük példának Paris Hiltont mint celebrity-t, a másik oldalról pedig a tinikirálynőt, Marie Antoinette-et. Egyik teljesítménye se nagyobb a másiknál, de ez nem azt jelenti, hogy nincs teljesítménye. Ha pechük van, akár ki is végzik őket, de azért ők a nap huszonnégy órájában szerepet játszanak, dolgoznak. Zsolt Péter úgy látja, a mai eladható sztárimázs kulcsa nem feltétlenül a tudás és a tehetség. – A nagy teljesítményeket ma is jól használja a média. A látványos, vizuálisan követhetők szintén alkalmasak erre, az érzelmeket érintők nem kevésbé, a státussal és a hatalommal összefüggők hasonlóképp. Ám ezeken kívül még valami kell. Az, hogy szeressen a tömegkommunikációban szerepelni az illető. Gyakran hibáztatják a sajtót, de mindig kettőn áll a vásár. Aki az elején nem élvezi a körülötte lévő médiafelhajtást, azzal a média is nehezen bánik, nem tudja a kultuszt felépíteni. Mai magyar jellegzetesség, hogy társadalmunkban kisebb a felfelé rajongó hajlandóság, ezért celebjeink közt kevesebb a magas teljesítményt felmutató, amire még rátesz egy lapáttal, hogy a magas teljesítményt felmutatók visszahúzódóbbak, és kevésbé szeretik a médiát. Akik imádnak szerepelni, azokat kapják fel. Egy részük később is kezelni tudja a népszerűségét, más részük belebonyolódik.

Intellektuálisnak ma nehezebb lenni
Verejtékes imázsépítés, szívós jelenlét és eltökéltség bármi áron: ha nem vagy tehetséges, self-made manként még mindig befuthatsz. Felismerni a korszellemet az érvényesülés legfontosabb záloga, s napjainkban a folyamatos, de súlytalan médiareprezentációra életpályákat lehet alapozni. Érdekes eljátszani a gondolattal, hogyan boldogulnának ma elmúlt korszakok istenített legendái, mennyiben érvénytelenítenék tehetségüket a modern média farkastörvényei.
- József Attilának vagy Latinovits Zoltánnak ma nehezebb dolga volna, de Petőfinek például már nem. Intellektuálisnak ma nehezebb lenni, mint közérthető lázadónak – véli a médiaszociológus. – Ami pedig a halált jelenti, az mindig segít a valódi értékek felértékelődésében, de néha a nem valódiban is. Ennek oka, hogy csak az élet befejezte után lehet azt valóban mérlegre helyezni. A halott sztár több pénzt hoz
Bár egy, már életében kultikus figura legendává válásában a tragikus és hirtelen halálnak is része lehet, de nem csak mint a kultusz erősödésének katalizátora, hanem inkább mint a ‘post mortem karrier’ fundamentuma. Nincs jobb egy halott sztárnál – tartja a mondás, s a halott-biznisz jövedelmezőségéhez nem fér kétség: filmek, lemezek, DVD-k, plüssök, babák, pólók, jogdíjak, turnék, s emléktárgyak végtelen sora gyarapítja a halott sztárok örököseinek vagyonát.
A legrégebbi amerikai üzleti lap, a Forbes magazin évről évre összegyűjti a legtöbbet kereső halott hírességek listáját, a leggyakoribb csúcstartó, Elvis Presley hagyatéka csak a tavalyi év folyamán 55 millió dollárt jövedelmezett. Show must go on: a merchandise mennyország beláthatatlanul széles territóriumain kívül számos kiaknázható lehetőség létezik, és sokszor nehezen húzható meg a határ a hagyománytisztelő emlékőrzés és a profitorientált marketingesemény között. New Yorkban John Lennon-kiállítás nyílt, ahol a legendás Beatle a városban töltött éveire való reflektálás keretében kiállítottak egy rendőrségi papírzacskót, amelyben Lennon golyószaggatta, véres ruháját átadták özvegyének. Tervezik egy ukrajnai település Jacksonfalvára való keresztelését, de mosakodhatunk Marilyn Monroe-szappannal is, Diana hercegnő esküvői ruhájának tervezői Diana-ajándékcsomagot dobtak piacra, pár évvel ezelőtt pedig Fred Astaire-t keltették digitálisan életre egy porszívó-reklám kedvéért.
A sztár örök, csak az változik, hogy éppen ki az, de valaki mindig lesz a média-jéghegy csúcsán. Korunk hírességei tömegtermékek: hamburger vagy Marilyn Monroe? Mindegy: a manipulált társadalmi gépezet ugyanúgy falja fel szőröstül-bőröstül mindkettőt, hogy aztán rövid kérődzés után feltálalják nekünk az újabb falatokat. (Népszabadság)