Hát, ez hirtelen jött. Körülbelül öt perc alatt döntöttem – a férfi előtte órákon át, kitartóan fűzött. Cseppet sem vagyok magamra büszke, de egy kicsit ücsörögtem a dolog fölött, és úgy találtam, nem történt hiába. Egész egyszerűen végleg kizökkentett az érzelmekkel átitatott, de mégis csak testi [abból is a lealacsonyítóbb fajta] távmarhaságomból, és megismertetett velem egy gyökeresen különböző eljárást [és még hány, de hány létezhet...], ami kipukkasztotta a “majomlufit”.
Simogatott. Végre… ölelt, csókolt, nyalt, megőrült értem. Aktus végén nem átallott bejelentés nélkül a számba élvezni, én meg korlátolt [enyhén pityókás] lélekjelenléttel ebből minél többet elkerülni, és bár bosszantóan nem örülök neki, emígyen újabb pipa került az “indexembe”, amivel esetleg később számolnom kell egy véglegesnek tervezett kapcsolatban [amennyiben nem tanulok meg addig ilyesmikre határozottan, akár a kapcsolat feláldozásával nemet mondani]. Íze? Nincs. Hálistennek.
Megpróbálom elfogadhatóan részletezni, mi is volt ez valójában. Megbecsült, másik épületben dolgozó, nagyjából velem egyidős, pár hónapig alkalmazott, és most jön a kulcsszó, külföldi kolléga búcsúztató estje [mediterranium, hév és szavak]. Távolról sem terveztem, hogy belemegyek mostanában ilyesmibe, de nem vagyok az a fajta elvember [mint remélem eddig kiderült], aki amiatt maradt szűz, vagy rövid mérlegelés után ne volna immár tudatában a veszélyeknek, következményeknek – és nem utolsósorban a kellemes együtthatónak.
Mert leginkább ez döntött. Én a főnököm jelenlétében kevésbé, ő rendkívül berúgott, és olyan rekirugaszkodással udvarolt, nógatott, hülyített [menjek vele, itt marad stb], és tulajdonképpen finoman, de erőszakoskodott, aminek nehezen tudtam ellenállni, tekintve, hogy másnap tényleg hazamegy, aláhúzva az egyéjszakás kaland előnyeit, a találkozás hiányában begyógyuló szégyenérzet, vagy éppen a nemkívánatos folytatás felelősségének fizikai kizárása által.
Óvszer volt nálam, ezért a döntés nem ezen múlott – máskülönben nem lett volna dilemma tárgya, és ez nem elvi kérdés. Mikor már az ágyán ültem, habozott, mondogatta, így szeret, úgy szeret, én meg határozottam visszakérdeztem: mit szeretne csinálni? To be with you. Szexelni? Igen. OK, belemegyek, mer én is akarom [nem hazudtam]. Legyen 50-50%. A lépcsőházat már végigsmároltuk, de ilyenek előfordulnak szűzekkel is [akik aztán úgy is maradnak], viszont most a villanyoltást követően… új kaland várt rám.
Nem hagyott érintetlen felületet, nem is finomkodott nagyon, a nyakamtól a lábujjam hegyéig mindenhova kijutott a délies vonzalomból. Képes volt szinte teljes egészében “beborítani”, ülve, hátulról egészen hozzámtapadt, miközben szabályosan birtokolta a mellemet és környékét [ez még a behatolás előtt történt]. Orál közben tapasztaltam, hogy mégsem olyan nagy akadály az egyhónapos szőrzet, ezt sem óvatoskodta túl, de fájdalmat egy pillanatra sem okozott. Amikor az én köröm jött, tapasztaltam, hogy a mélytoroknak van egy egyszerűbb formája, nevezetesen az, hogy nem is ér el a torkomig. Ennek nem meglepő folytatásaként a megszokottnál körülményesebbre sikerült az aktus, mert a kicsusszanásokkal mindig kizökkentünk. Érdekes módon ő is szerette, ha csöcsörésztem, kért 69-est, és új szót tanultam: “black hole” – az igen rossz emlékeket őrző végbélnyílásomra célzott, ami – mint megtudtam – az abortuszellenes délieknél sajátosan bevett módi. Megujjazta [talán a szokás hatalma], de többre nem jutott, határozottan megkértem.
A dolgok végére levarázsolta a gumit, odakért cumizni [ekkor még fogalmam sem volt, hol tart], egyszercsak folyt szét a számon a magja. Jópárszor megálmodtam már, hogy ha valaki egyszer velem így jár el – azaz előzetes egyeztetés nélkül -, a cipőmet is a lépcsőházban fogom felvenni, olyan sebesen távozom. Mondanom sem kell, hogy nem így történt, de a megrökönyödésemet, és a játék elszúrását, tudniillik nem nyeltem vagy maszatoltam vagy mittudomén, azonnali verbalitással kísértem: eddig még nem csináltam ilyet. Talán az is közrejátszott, hogy félrekommunikáltuk az eseményt, mert előtte még azt is megkérdezte, hogy szűz vagyok-e még, én erre minden kétséget kizáróan tiltakoztam.
Másnap reggel futottam haza, hogy munka előtt még rendbejöjjek, ezért a gyors, fejfájós búcsú után már nem találkoztunk, estére elrepült. Rájöttem, hogy minden aktus után, még ha ugyanazzal a személlyel van is, mocskosnak érzem magam. És arra is rájöttem, miért: mert még mindig a közelébe sem értem annak, hogy egy valódi, a lelkünk mélyén összeérő, mély szerelemmel bíró társsal tegyem mindezt. Most egyszerűen élveztem a választási lehetőséget, a szabadságot, a tréninget – “akkor sem vagy luvnya” -, és nem utolsósorban azt, hogy kedvenc kollégánkat boldoggá tettem. Még az is lehet [sőt], hogy nem én voltam az egyetlen.
