Húsz éves voltam, amikor úgy döntöttem, hogy elköltözöm otthonról. Akkoriban volt egy barátnőm, akivel együtt terveztük a jövőt. Meg is beszéltük, hogy felköltözik Budapestre, és állást keres. Én egy régi általános iskolai barátom nővérénél laktam albérletben. Bálinttal sokat találkoztunk, beszélgettünk. Már régebben közölte velem levélben, hogy ő meleg. Én nem döbbentem meg ezen, nem is voltak bennem olyan kérdések, hogy ez hogy jött neki, miért van ez így. Egy időben viszont mégis csak elkezdett érdekelni, és kezdtem magammal elhitetni, hogy ő nem is meleg igazából, csak még nem találja a helyét. Elég hamar rájöttem, hogy ez nem így van. Már előtte hallottam a másságról, de soha nem foglalkoztam a témával különösebben. Mindig beszélgettünk arról, hogy most éppen mi a helyzet a másik párjával, mit tettek, mit terveznek stb. Jól elbeszélgettünk. Voltam vele egy meleg szórakozóhelyen is, hogy milyen lehet egy "más" buli. Tetszett és jól éreztem magam.
Teltek a hetek.
Vártam már nagyon, hogy a barátnőm végre velem lakjon, mert elég zavaró volt az a 200 kilométer távolság. Minden nap beszéltünk telefonon, míg egyszer közölte velem, hogy szeptembertől dolgozni fog egy iskolában és végre felköltözik hozzám.
Nyár közepe volt, mikor Bálint mesélte, hogy megismerkedett egy sráccal, de úgy érzi, hogy le akarja rázni, vagy van valakije, és ezért kerüli őt. Egyik nap mondta nekem, hogy elutazik a nővérével külföldre, és egyáltalán nem tudja, hogy most mi lesz kettejükkel. Valahogy kitaláltuk, hogy majd én telefonon felhívom a fiút és próbálkozom nála, akkor minden kiderül, hogy kacsingat-e más felé.
Amint elutaztak, rá egy pár napra küldtem neki egy kamu, tipikus ismerkedős sms-t és vártam, hogy mit reagál majd rá. Visszaírt, és teljesen úgy tűnt, hogy nincs senkije, ismerkedni akar. Ez volt az a pont, ahol valami furcsa dolog történt velem. Kiváncsivá tett a dolog, hogy milyen lehet egy fiúval randira menni. Telefonon megbeszéltünk egy randit. Gondoltam én, hogy milyen jó izgalmas dolog is ez. Találkoztunk, beszélgettünk, sétáltunk. Egyszer csak olyan késő lett, hogy már nem járt a metró sem. Én mondtam, hogy akkor most várnom kell az éjszakai buszra, de ő csak nem szeretett volna még elválni, így behívott a lakására. Én meg olyan kíváncsi voltam, hogy azt mondtam, hogy oké, de aztán megyek haza. Bementünk, beszélgettünk. Nem bírtam tovább és elmondtam neki, hogy én igazából milyen ügyből is vagyok itt. Azt viszont nem említettem egy szóval sem, hogy nem vagyok meleg.
Végül ott aludtam és onnan mentem dolgozni.
Teltek a napok, találkozgattunk, telefonáltunk. Bennem nagyon rossz érzések voltak. Mit is teszek? Miért szórakozom más emberek érzelmeivel? Végül összejöttem a fiúval, de akkor sem voltam hajlandó belátni, hogy ez nekem nagyon jó és élvezem. Azt hittem, hogy ez valami érdeklődés nálam és ennyi. Teltek a napok, míg egyszer elmondtam neki, hogy nekem barátnőm van és nem találkozhatunk többé. Nagyon kikészültem, mert rádöbbentem, hogy bizony én idáig azt hittem, hogy szerelmes vagyok és szeretem a barátnőm. Az az igazság, hogy csak azt hittem, hogy ez szerelem volt. Nem. Ez a szerelem, amit most érzek. Teljesen más.
Hazajöttek Bálinték is, és egyik este elmondtam neki, hogy mi történt, míg ők nem voltak itthon. Annyira rosszul éreztem magam. Miért tettem ilyet a legjobb barátommal? Miért tettem ezt a barátnőmmel (aki ráadásul napokon belül felköltözik, és én ezt már nem is akarom).
Nem volt mit tenni, mert már megvolt az állás. Én meg próbáltam úgy alakítani a helyzeteket, mintha semmi nem történt volna, persze titokban találkozgattam a barátommal. Ő is feszült volt, hogy most mi lesz kettőnkkel. A barátnőm meg elkezdte gyanítani, hogy van valakim.
Ezt az egész helyzetet nem tudtam megfelelően kezelni; egyre rosszabb volt minden. Elmondtam neki az igazat és szakítottunk. Odaköltöztem a barátomhoz.
Nagyon jól éreztem magam, és végre boldog voltam. De csak részben, mert otthon jöttek a kérdések, hogy mi van a barátnőmmel. Én meg gyártottam a sztorit, hogy másik van, és most nála lakok.
Teltek a hónapok, és már eljutottam oda, hogy nem lehet már hazudozni. A nővéremnek mondtam el legelőször. Vele a legjobb a kapcsolatom és tudtam, hogyan fog reagálni (bár féltem tőle nagyon.) Teljesen pozitívan állt a dolgokhoz. Anyuval akkoriban nem igazán volt jó a kapcsolatom (ezért is költöztem el otthonról). Csak a nővérem tudta, és ez így is volt egy-két évig. A bátyámnak levélben mondtam el. Ő is teljesen elfogadta. Aztán anyunak mondtam el. Ő már sejtette. Nagyon féltem attól, hogy mit fog szólni a családom. Ez nagyon fontos volt nekem, mert állandóan attól tartottam, hogy mi lesz, ha valaki a családból ezt egyáltalán nem akarja tolerálni.
A barátom még most is az, akit a történet elején ismertem meg. Együtt vagyunk. Jobban mondva visszaköltöztünk az én szülői házamba, ahol anyu is velünk lakik, és úgy tekint a páromra, mint arra az emberre, aki szereti a fiát és boldoggá teszi. Felújítottu
k a házat, és boldogan élünk immár ötödik éve. Elfogadta mindenki a környezetünkben ezt a "más" helyzetet, ami annyira nem is más. Persze még most is vannak kíváncsian érdeklődő emberek az utcából, hogy ki ez a férfi, de nem foglalkoztat már az, hogy ki mit gondol…
Bálinttal sem romlott meg a kapcsolatom emiatt.
Érdekes, és sok kérdés merült már fel bennem ezzel a helyzettel kapcsolatban. Vajon hogyan jöttem volna rá, hogy meleg vagyok? Mennyi idő múlva? Amikor már házasságban vagyok?
Milyen érdekes, hogy Bálinttal már kiskorunk óta jó barátságban voltunk. Vajon miért? Már akkor eldőlt minden, csak ennyi idő kellett hozzá?
