Akármilyen hihetetlen, már óvodás koromban tudtam, hogy a fiúkat szeretem. Ha az arca nincs is már meg bennem, de tudom, hogy már akkor volt egy nagy szerelmem. Az általános iskola azzal telt, hogy folyamatosan cikiztek lányosságom miatt. Ezalatt a 8 év alatt az iskolában nem volt olyan, akibe szerelmes lettem volna, viszont a szemközti házban lakott egy srác, akibe teljesen bele voltam zúgva.
A szakközép is úgy telt, hogy az osztálytársak megjegyzéseket tettek rám. Az, hogy már lassan 12 éve a cikizés tárgya voltam, nagyon flusztrálttá tett, és biztos vagyok benne, ezzel sorstársaim is így voltak.
14 éves lehettem, amikor a nagy szerelmemék kiutaztak Németországba, majd következő évben meghívtak magukhoz. Sok ember kis lakásban, gyerekek egy szobában. Egyik éjjel megérintettem a testét: mai napig emlékszem arra a görcsös, izgatott rángásra, ami felszakadt bennem, 14 frusztrált év után valakit megérintettem. Más nem történt, de ez mérföldkő volt életemben.
20 éves koromig vártam arra, hogy megtegyem az első lépést. Válaszoltam egy hirdetésre, és megtörtént a találkozó, meg ami vele jár… Ezután egy hétig a tükörbe sem tudtam nézni, aztán megbarátkoztam a dologgal.
Sosem voltak fiú barátaim; olyan négy közeli barátnőm volt, emlékszem, hogy órák teltek el, mire az egyik este bejelentettem az egyiknek. Óriási kő szakadt le a lelkemről. Persze mint mindenki ő is sejtette, de más a sejtés és más a biztos tudás. Órákig beszélgettünk, mivel akkor szakított a barátjával, aki 5 év után bejelentette, hogy marad inkább a fiúknál. A barátnőm évekig nem tudta megemészteni ezt a csapást.
Miután elmondtam mind a négy barátnőmnek, akkor éreztem magam olyan erősnek, hogy bejelentettem anyukámnak. Minden gyerek tudja – ha figyel -, hogy milyen fogadtatásra számíthat ebben a témában. Manapság tele az újság és a tévé ilyen hírekkel; ezek elolvasása, megnézése reakciót vált ki a szülőkből és lehet tudni, hogy pozitívan vagy negatívan állnak-e a dologhoz. Én tudtam, hogy nem kell félnem, de akkor is nagyon izgultam. Bejelentésem után anyukám megkérdezte, el akarok-e menni orvoshoz (tipikus reakció). Nemet mondtam. A család (apám és tesóm) is jól fogadta a hírt (ők is sejtették).
Mivel barátaimtól és családomtól támogatást kapok, ezért sosem titkoltam másságomat. Ha valakit nagyon érdekelt a téma, és rákérdezett, akkor sosem tagadtam. Az elfogadás nagyon fontos lenne, rajtam látszik a szabadság, a háttér támogatása, ezt sokan meg is jegyzik. Társaságban a központban vagyok, és szeretik humorom, személyiségem. Persze nekem is vannak rossz tapasztalataim, de a lelki támogatással gyorsan túllépek rajtuk.
Volt egy 3 éves kapcsolatom, és jelenleg már 2 éve élek együtt a párommal. Ha házastársi kapcsolatot nem is akarnánk, de élettársi viszonynak örülnénk. Szeretném, ha együtt vehetnénk lakást, és ha esetleg bármi történne, örökölnénk egymás után. Az emberek nem értik meg, hogy ezeket az alapvető jogokat szeretnénk, és ezért hívjuk fel magunkra minden évben a figyelmet. Azt hittem, a társadalom az utóbbi években elfogadóbb lett, de nem így van. Nem arról a 20 tagú csürhéről beszélek, akik megzavarták a felvonulást és fognak más rendezvényeket is még, hanem arról, hogy az újságban, rádióban csak azt hallottam az emberektől “elfogadjuk őket, de ne parádézzanak, menjenek haza, senkit nem érdekel, milyenek ők” – ez nem elfogadás! Elfogadjuk őket, de kussoljanak otthon??
Mikor érjük meg azt, ami nem is olyan messze, Bécsben van? Minden felvonulásra kimegyek; szülők a gyermekeikkel, nagymamák az unokáikkal nézik végig a felvonuló menetet, pedig bizony ott sokkal “látványosabb” embertömeg vonul! Ha azokat látnák meg a magyar társadalom “elfogadó” emberei, vajon mit szólnának?
